A Tündekirály lánya [Gyűrűk ura ff] // Szünetel //

14. Fejezet - Amikor a remény előbb hal meg

   Legolas ott állt a szikla előtt. A vér már nem csurgott, megalvadt. A herceg mozdulni akart, de nem tudott. Aztán valahogy mégis rávette végtagjait, hogy odavigyék őt. Barátja arca falfehér volt, ruháját átszínezte a vörös folyadék. Legolas két ujját Aerion nyakához szorítva próbálta kitapintani ver e még a szíve. Csak egyet dobbanj! Könyörgött a herceg. Felfoghatatlan örömöt érzett, mikor a test megmozdult, ám mikor meglátta miért, elszomorodott. Mindössze az ork lezuhanó holtteste mozdította meg a tünde karját. Legolas ekkor eszmélt fel. A test, amin két ujját tartotta, már hideg volt. Meghalt. Hiába próbálja kitapintani a pulzusát, nem fog találni semmit. A szív, ami Rínielért élt, nem dobog többet. És hogy Ríniellel mi lesz? Ebbe bele se mert gondolni. És vele mi lesz? Ebbe se. Legszívesebben szívébe döfte volna kardját, de rá még vártak. Rá még várt egy nő aki - habár akkor még egyikük se tudta - Legolas gyermekét hordta szíve alatt. Valaki meghal, valaki megfogan. Egy világ elpusztul, létrejön egy másik.
   Lábai feladták a szolgálatot, és térdre esett. Az ájulás kerülgette, kapkodva vette a levegőt, mikor meglátott valamit barátja markában. Valamit, ami csillogott. Remegő kézzel hajtotta szét a hideg ujjakat, amik közül egy gyűrű esett ki, amit reszketve emelt fel a földről. Gyönyörű, ezüst gyűrű volt, benne gyémánt, belsejére tünde rúnákkal felírva: Ríniel. A hercegben ekkor valami megmozdult, mintha leesett volna ott belül, és a gravitáció miatt a tündét is a földre húzta. A világ elsötétült előtte, és eszméletét vesztve borult a földre.
   Pár perccel később egy fiatal katona nézett be a bokor mögé. Azonnal felismerte, mi is történt, ezért igyekezett nem feltűnést kelteni, és csendben felébreszteni a herceget, majd mikor ébredezni kezdett, gyorsan eltűnt, hogy Legolas azt higyje, magától ébredt fel. A katona és a herceg is kínosnak érezte volna, ha ott marad. A férfi leporolta magáról a koszt, majd karjaiba vette a holttestet, és elindult csapata felé.
   A fiatal katona ránézve nyugtázta, hogy felettesének kutya baja - legalábbis fizikailag.
   Egy katona se maradt életben a határ felől érkezők közül. A testeket összeszedték, és velük indultak vissza a palotába, hogy aztán közöljék a szeretteiket hazavárókkal, hogy osztoznak a gyászukban, mégha ez aligha is volt igaz. Nem mindenki ismert mindenkit, így gyászolni se gyászolt egy katonát mindenki. Persze ilyenkor az egész kastély néma hallgatásba burkolózik, még a gyerekek is érzik, hogy most nem szabad szaladgálni, de ez a szomorúság közel se teljesen őszinte. Minden elesett tündének jut bőven elejetett könny, mindenkiért sír valaki, de van, akit nem fog megérinteni ennek a csapatnak a veszte. Viszont lesz, aki odaveszik velük, ha fizikailag nem is hal bele rögtön, lelkileg biztos. És az előbb-utóbb a testét is a sírba rántja.
   Szomorúan indultak hazafelé, a lovak is érezték, hogy baj van. Lassacskán odaértek, de Legolas még nem akart hazatérni. Bandukolt volna még az erdőben, talán az idők végezetéig is.
   Eljött a pillanat. Jelentést kellett tennie apjának. Nem is ettől félt igazán, inkább attól, hogy Rínielnek hogy mondja el. Apját nem trónján találta, ezért felment a szobájába, ahol idejének azon részét tölti, amit nem a trónuson ülve. Bekopogott. Az ajtó kinyílt, és az fogadta, amire várt. Thranduil király. Ki más?

-A határról visszatérő csapatot ork támadás érte. Nincsenek túlélők. - közölte Legolas fáradt, és a tőle telő legérzelemmentesebb hangon.

-Rendben, köszönöm. Van más is, amit mondanál?

-Nincs.

-Akkor pihenj le. Fáradtnak tűnsz. - ezzel becsukta az ajtót, a herceg pedig elindult a gyengélkedőbe Rínielhez.

   Útközben apja szavai csengtek a fülében. "Rendben". Hogy lenne ez rendben? Egy egész csapat meghalt, kiváló katonák, és csak annyi futja tőle, hogy rendben?
   Gondolataiba merülve észre se vette, hogy ott van a hatalmas tölgyfa ajtó előtt. Nem akart bemenni. Aztán eszébe jutott, hogy Ríniel most nem is itt van. Ma nem. Mert ma érkezett volna haza Aerion.
   Fáradt léptekkel ballagott fel a lány szobájába, és kopogott be. Nem is gondolkodott. Az ajtó persze azonnal nyílt, és barna őzike szemek meredtek a hercegre.

-Aerion? - kérdezte izgatottan

-Nos... én... Szóval Aerion...

-Megsérült? Súlyos? - indult volna el Legolas mellett, de ő megállította

-Meghalt.

-Mi? - nézett a rá újból. Szemébe könnyek szöktek, és pár másodpercig értetlenséggel, majd gyűlölettel, aztán csak szomorúan fúrta tekintetét a jégkék szemekbe, miközben a férfi vállaiba kapaszkodott, aki alkarjánál tartott a lányt, mert lábai alól újabb néhány másodperc múlva kiesett a föld. Elájult. Nem bírta felfogni a felfoghatatlant.
   A herceg persze elkapta, és azonnal az ágyába tette. Az ő szemei is könnybe lábadtak, miközben csak ott állt, mikor Lothrin lépett be a nyitott ajtót. Mosolya azonnal lefagyott arcáról, azonnal tudta, mi történt, vagy legalábbis erősen sejtette, ezért megkérdezte.

-Meghalt?

   A herceg némán bólintott, a hercegnő pedig azonnal odafutott hozzá, és átölelte. Legolas magához szorította, mintha másképp őt is elveszítené, és halkan zokogott.