A démon, a sárkány és a három holló (Csillagok Városa #1)

26. A sárkányok természete

Ben hét teljes nyugalomban eltöltött hónap után némi csalódással tapasztalta, hogy a nagynénje és a férje sajnálatos módon egy darabban hazaért európai nyaralásáról. Igazából ennyi időt még sosem töltöttek távol, átlag három-négy hónap után mindig hazajöttek, szóval már épp ideje volt visszatérniük. Ben azért reménykedett, hogy meghaltak Európában, vagy megszegtek egy ottani törvényt, és húsz év börtönre ítélték őket.

Sajnálatos módon egyik sem következett be, szóval a mattfekete Maserati július harmincadikán begördült a Logan-kúria felhajtójára. Ben még idejében észrevette, és gyorsan kimászott az egyik hátsó ablakon, hogy utána belopózzon a villa egyik emeleti erkélyajtaján, amíg a gyámjainak nem tűnik fel semmi.

Épp hogy lerogyott a személytelen hálószobájának személytelen ágyára (amiből egy nagy személytelen porfelhő gomolygott fel), már harsant is odalentről a nagybátyja hangja:

– KÖLYÖK!

Ben inkább nem várta meg a második felszólítást, megadóan lebattyogott a lépcsőn. Bárkivel szívesebben találkozott volna, mint a nagybátyjával.

Mr. Logan magas, őszülő halántékú, enyhén kopaszodó férfi volt, akit Ben még sose látott öltönyön kívül másban. Ben már gyerekként is félt tőle, de az évek alatt kissé megedződött az üvöltözésekkel szemben, még ha a hirtelen zajoktól még mindig össze is rezzent.

Mr. és Mrs. Loganen látszott, hogy nem repesnek azért, mert a nevelt fiuk lesoványodott hulláját még mindig nem a takarítónő találta meg. Talán az arcuk is megrándult, amiért egy valamivel magasabb, a kamaszkort elérve pedig jócskán megizmosodott fiú állt előttük. Ben nem kis elégtétellel nyugtázta, hogy magasságban utolérte a nagynénjét. Persze sejtelmük sem volt róla, hogy az évek alatt bőven volt ideje önállósodni.

– Hívtatok? – kérdezte unott hangon. A nagynénje letelepedett a szalon egyik foteljébe, falatnyi kézitáskáját elegánsan a kiskosztümbe bújtatott ölében tartva. A nagybátyja ezzel ellentétben hanyagul ledobta magát a kanapéra és szivarra gyújtott. A zakója ott hevert mellette.

– A nagynénéddel alaposan átbeszéltük, hogy mit kezdjünk veled – mondta Mr. Logan, és egy füstkarikát eresztett a levegőbe. – Tíz éve etetünk, öltöztetünk saját költségen...

– Tíz éve várjátok, hogy éhen haljak... – dünnyögte Ben.

– Ne merészelj ilyen hangon... – fortyant fel a nagynénje, de Mr. Logan leintette.

– Évek óta fizetjük minden költségedet...

Hazugság. Soha egy fillért nem költöttek rá, Carl és az apja tartotta el őt kicsi kora óta...

– Tizenhat éves korodig vagy tanköteles, jól gondolom?

– Aha – felelte Ben unottan.

– És mikor leszel tizenhat?

– Októberben.

Bennek sose volt a tervei között, hogy abbahagyja az iskolát, annak ellenére, hogy évek óta dolgozott mellette. Azt remélte, hogy kínkeservesen végigcsinálja a gimnáziumot itt Collinswoodban, aztán elhúz egy nevenincs egyetemre az ország másik felére, ha megkapja az örökségét – amit bizony meg fog kapni, ha betölti a tizennyolcat.

– Nagyszerű – felelte Mr. Logan. – Akkor októbertől elkezdheted visszafizetni a tartozásodat.

Ben először azt hitte, rosszul hall.

– A mimet? – kérdezte.

– A tartozásodat – ismételte meg a nagybátyja. – A lakhatást, az ellátást, a rezsit, a ruhákat... illetve az egyéb költségeket.

– A gyámjaim vagytok – mondta Ben. – Nem vagyok köteles nektek semmit sem fizetni.

– Nagyon tévedsz, fiacskám – vigyorodott el Mr. Logan. Elővett a zakója alól egy mappát és kihalászott belőle egy papírköteget.

– Itt van az eddigi összes költséged az utóbbi tíz évből – nyújtotta oda Bennek a papírokat, aki remegő kézzel lapozta át. Amikor meglátta a végösszeget, azt hitte, elájul; ez több évi fizetését jelenti...

Lehetetlen. Szinte semmit nem költött az utóbbi négy évben, Carlékkal élt, tehát nem emelkedhetett a ház fogyasztása azokban a hónapokban, és igyekezett a saját pénzéből fizetni a kiadásait... még számon is tartotta, mennyit költ minden hónapban, még félretennie is sikerült valamennyit... csak épp messze nem annyit, amennyi fedezné ezt a csillagászati összeget.

A papírokat meghamisították, ebben biztos volt. Mégis hogyan lehet ekkora az elmúlt havi villanyszámla, amikor nem is járt a házban? Ő maga kapcsolta le az áramellátást, amikor hét hónapja kisétált, ahogy minden alkalommal tette, mielőtt átköltözött volna Carlhoz a következő néhány hónapra.

– Ez hamis – állapította meg. Mr. Logan csak nevetett.

– Hát képes lennék én meghamisítani? – kérdezte.

– Kétségtelenül – felelte Ben, és visszadobta a gyámjának a papírokat. – Nem fizetek egy centet sem.

– Hogy merészeled! – Mrs. Logan hirtelen felpattant a karosszékből, és gyűlölködve meredt Benre. – Amikor az öcsém meghalt, egy szó nélkül befogadtunk, és ezt érte a hála?!

– Nem tettetek akkora jót. – Ben igyekezett nyugalmat erőltetni magára, de hangjából csak úgy sütött a megvetés. – Már ha tettetek bármilyen jót.

– Megtehettük volna, hogy árvaházba küldünk! – dühöngött a nagynénje. – Küldhettünk volna katonai iskolába, vagy egy bentlakásos intézetbe valahol Európában...

– Lehet jobban tettétek volna – válaszolt Ben kimérten.

– Na ide figyelj... – Most már Mr. Logan is felállt. Úgy tornyosult Ben fölé, mint egy hegy, de Ben már nem ijedt meg tőle.

– Nem, te figyelj ide! – vágott vissza Ben. Most először emelete fel a hangját a gyámjaival szemben, és a jelek szerint ez őket is meglepte – szemtelen, de viszonylag csendes és többé-kevésbé engedelmes gyereknek ismerték. A keze ökölbe szorult az elfojtott dühtől. Fogalma sem volt, mit művel, és csak akkor vette észre, hogy felbukkantak a szárnyai, amikor fájdalom szúrt a hátába, az újonnan nőtt testrészei átszakították a bőrt és az izmokat...

A nagybátyja döbbenten ugrott hátra, Mrs. Logan felsikított és ájultan rogyott a padlóra.

Mr. Logan hosszú másodpercekig csak bámult a nevelt fiára, mint akinek nehezére esik elhinni, hogy a gyerek, akit éveken keresztül gyűlölködve elviselt a házában, igazából még csak nem is ember.

Bennek eszébe jutottak azok a bizonyos éjszakák, amikor a nagybátyja üvegeket vágott hozzá és égő szivarral döfködte őt. Végre megfizethetne... visszaadhatná azt a tíz év megaláztatást és fájdalmat, amit el kellett viselnie, minden egyes pofont, minden egyes égő csikket, minden összetört üveget és szilánkot, minden monoklit és zúzódást...

Ennyi időbe telt túlnőni a gyámjain. Csak egy mozdulat lenne, egy lehelettel felgyújthatná ezt az egész átkozott házat, egy jól irányzott ütéssel kitörhetné a nagybátyja nyakát, egy rúgással szilánkosra törhetné az összes bordáját...

Mégis miért tagadná meg az igazi természetét? Ezért csinálja még a ketrecharcot, ezért kell elrejtőznie napokra, ez az átkozott képesség tette pokollá az életét, akárcsak a nevelőszülei... miért ne használhatná végre arra, amire való?

Meg tudná tagadni a természetét? Vissza tudná tartani a szörnyeteget?

A nagybátyja úgy meredt rá, mint aki legszívesebben agyonlőné, ha lenne nála pisztoly.

– Takarodj a házamból – szólt dühtől és félelemtől csikorgó hangon. – Most... vissza se térj... látni sem akarlak többet.

– Köszönöm. – Az első és utolsó őszinte köszönet. Bensarkon fordult, és a szárnyait összehúzva szó nélkül kisétált, ki a házból, lea felhajtón, át a szomszéd házba, ahol mindig is igazán otthon érezte magát.