Shut Up Flower Boy Band: Küzdj az álmodért!

8. Örökké emlékezni fogunk rád

1 héttel később:

Már egy hete, hogy megtörtént a baleset, de még mindig nem fogtuk fel, hogy szeretett vezérünk már nincs köztünk. Ha arra a bizonyos éjszakára gondolok, csak kisebb emlékfoszlányok jutnak az eszembe. Jihyuk, Byunghee nevét kiáltja...én leroskadok a földre és hisztérikus sírásba kezdek...Hyunsoo mellém guggol és szorosan átölel...Jihyuk próbálja felébreszteni Byunghee-t...a többiek kirángatják a sofőrt az autóból, majd elkezdik püfölni...Ennyire emlékszem. Nem...még van egy dolog...egy fiú. Seunghoon. Láttuk őt az egyik utca sarkánál. Elfutott. Miatta... Miatta és a rohadt bandája miatt történt minden...

Most itt ülünk Byunghee-ék házában. Megemlékezést tartunk. A fiúk sorban ülnek a kanapén, míg mi Wookyung-gal egymásba kapaszkodva sírunk a földön. Byunghee nagymamája, aki folyamatosan verte a fiút velünk együtt siratja unokáját. Vezérünk édesapja pedig csak egyfolytában vedel. Mint mindig. De nem foglalkozunk vele. Talán így könnyebben dolgozza fel a gyászt. És hogy hol van Byunghee édesanyja? Senki sem tudja. Talán lelépett. A fiú temetésén sem láttuk azt a nyomorult ribancot és remélem többé nem is fogjuk.

Ahogy Byunghee fotóját bámuljuk egyre jobban és hangosabban sírunk Wookyung-gal és a mamával. Jihyuk ezt nem bírja elviselni úgyhogy inkább felpattan és kiviharzik az épületből. A mi drága vezérünk volt a legjobb barátja, de inkább olyanok voltak egymásnak, mint két testvér, akik mindig számíthattak a másikra. Szerintem neki a legnehezebb mindannyiunk közül. Biztos vagyok benne, hogy hazáig rohan, ahol nyugodtan végig gondolhat mindent és kisírhatja magát úgy, hogy senki sem látja. Ő sohasem szerette kimutatni az érzéseit. Inkább magában őrlődik...

*

Újabb egy hét telik el. Már két hete, hogy nem járunk iskolába. Egyszerűen nincs erőnk hozzá. Inkább otthon ülünk, és az orrunkat lógatjuk. Mostanában nem sokat beszéltem a szüleimmel. Byunghee temetése óta körülbelül kétszer vettem fel nekik a telefont. Rettenetesen aggódnak értem. Eleinte nem akartam elmondani nekik, hogy mi történt, de kis idő után rászántam magam. Szomorúan hallgatták végig a beszámolómat. Azt mondták adjam át őszinte részvétüket Byunghee családjának. Természetesen azt mondtam, hogy átadom, de biztos vagyok benne, hogy soha többé nem fogok találkozni se a nagymamával sem pedig az apával. El akarom felejteni őket és azt a borzalmas éjszakát. Örökre.

Pár nap elteltével Jihyuk összehívja a bandát. Doil-ék billiárdtermében találkozunk ahol mind a hatan felülünk egy asztalra és a mi szeretett vezérünkről kezdünk el beszélgetni.

-A mi Byunghee-nk, mondanom sem kell, hogy a legjobb biliárdozó volt. – mosolyog Kyungjong.

-Ezért volt mindig olyan lelkes játék közben. Mindig utált veszíteni. – mosolyodik el Hajin is.

-Soha nem tudta, hogy Jihyuk mindig szándékosan veszített ellene. Micsoda hülye. – rázza a fejét Hyunsoo.

Ahogy ránézünk Byunghee képére, amit a fiúk a falra akasztottak, meglepetésemre nem a gyász és a szomorúság jut az eszembe. Melegség tölti el a szívemet és mosolyt csal az arcomra. A mi egyetlen vezérünk mindig olyan boldog volt és sohasem panaszkodott pedig az ő élete sem volt egy leányálom. Mégis...mindig mosolygott. Még az élete utolsó másodpercében is...

A billiárd terem ajtaja nyikorogva nyitódik. Odapillantunk és abban a pillanatban a mosoly lehervad az arcunkról. Megpillantjuk Hyunbae-t és hűséges kutyáit, akiknek az arcán hatalmas vigyor terül el.

-Hé srácok, rég nem láttunk titeket. – kezd el beszélni Hyunbae. – Hallottuk, hogy Byunghee meghalt, miután megverte a Jung Sang gimnázium egy részét. Az idióta.