[Avril Lavigne - Give You What You Like dala alapján]
Nyikorog a padló, ahogy Seungmin lassan lépdel rajta, majd elhallgat, ahogy megtámaszkodik a háló előtt az ajtófélfán. Magabiztos, de nem kapkod. Tudja jól, hogy a nővére reggel hatig műszakban van, addig ő meg úgysem marad.
Sosem teszi.
Nem hagy nyomokat; óvatos, mintha soha nem is járt volna itt.
Nem felejti az illatát a párnán, testének nyomát gyűrődésekbe rejtve a lepedőn.
A kezében vörösbort tart; már a harmadik üveg, ami általunk került felbontásra. Mind a ketten jóval felszabadultabbak vagyunk, mint egyébként; az alkohol dolgozik, mi pedig nem állunk az útjába.
Az ágyon fekszem, a komódon a saját poharam - félig üres, félig teli. Posztmodernül feleződik benne az édes vörös és az alkoholgőzös üresség.
Olyan, mint én most, illetve szintén én, amikor ő nincs itt.
Eszembe jut Sihyeon, aki jelenleg is a kórházban dolgozik; aki most is igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy az otthonunkat minél jobban a mienknek tudhassuk.
Szegény lány, éppen csak néhány hónapja a feleségem, én pedig máris az öccsének hagyom, hogy egyre némuló léptekkel szelje át a köztünk lustán nyújtózó távolságot, majd az ágy szélére ülve hajoljon ajkaimra, miközben a saját talpasát az enyém mellé helyezi.
Úgy csókol, ahogy korábban még senki, soha.
A tincsei közé túrok, ő pedig a nyakam köré fonja karjait; lassan ül a csípőmre; teljes súlyát rám helyezi.
Bárcsak hajlandó lenne azt hazudni, hogy szeret engem! Bárcsak...
De ő nem érez így, ebben biztos vagyok. Élvezi a helyzetet, hogy idősebb vagyok; hogy akarom; hogy titkon ezzel is lázadhat a nővére ellen.
Teljesen megfeledkezem Sihyeonról.
Seungmin megadja, amire vágyom, cserébe megteszek bármit, amit csak akar.
Halkan duruzsolja mondanivalóját a nyelvemre, majd lassan halad végig az arcomon; a nyakamon, ahol kicsit elidőzik, mert mostanra kitapasztalta, hogy mivel és hol tudja elérni nálam a legjobb hatást; aztán továbbhalad a vállam vonalán; a kulcscsontomig pedig meg sem áll.
Onnantól az este megy tovább a maga útján. A levegő párás és fülledt lesz, a falakat pedig csak a lélek tartja a helyükön. Az ágy nyikorog alattunk, én pedig máris hálát adok az isteneknek - a létezőknek és a kitaláltaknak is -, hogy kiköltöztünk a szöuli panelházból, így senki másnak nem kell hallania, amit idebent művelünk.
Végül kissé lihegve, nehéz mellkassal gördülök le a nálam majdnem öt évvel fiatalabbról.
Magamhoz akarom ölelni; a nyakszirtjébe temetni az arcomat; csak tartani egészen reggelig; elmondani neki, hogy szeretem.
Erre viszont nem kerülhet sor.
Elmosolyodik, majd némi pihegés után maga köré vonja a paplant, majd elindul a fürdőszoba felé.
Rágyújtok egy cigarettára, hogy kátránnyal és füsttel igyekezzek pótolni azt a hiányt, amit már előre is okoz nekem a néma, köszönés nélküli távozása.
Hallom, ahogy megnyitja a csapot.
Azt is, ahogy elzárja.
Aztán üvegek csörögnek. Elviszi a kiürült bizonyítékokat, hogy azok aztán valamelyik utcai szemetesben végezzék.
Én is elmegyek zuhanyozni, lemosni magamról az éjszaka bűnét, de az úgy tapad a bőrömre, mint valami soha nem akart, elcseszett tetoválás.
Mire kilépek ő már nincs itt.
Mindig ugyanaz a hiba; sosem tanulok belőle.
Csalódottan húzom végül magamra a takarót. Ismét nem szerető vagyok, hanem csak egy korán házasodott, unalmas, pályakezdő jogász.
