Jin látszólag céltalanul rótta az utcákat. Pedig valójában nagyon is tudatosan, szigorú terv szerint haladva kereste fel azokat a helyeket, ahol régen sok időt töltöttek el Jungkookkal. Úgy érezte tartozik ezzel a sétával egykori barátja emlékének. Egy órányi séta után meg is találta az utolsó helyszínt. Azt az apró játszóteret, amihez a legtöbb emlék fűzte Busanban. Már sötétedett, az utcai lámpák sárga fénye foltokban világította meg a sűrű pelyhekben az aszfaltra hulló havat, a csikorgó hintákat, az ósdi fémcsúszdát. Látszólag már senki sem használta ezeket. Úgy tűnt, az idő megállt itt, mióta Jungkook és ő már nem koptatták az itteni padokat. A játszótér már akkor is szinte ősrobbanás előttinek tűnt. Elmosolyodott. Megtisztította a hótól az egyik ülőkét és lassan kezdett el ringatózni. A hinta ismerősen nyikorgott, Jin pedig lehunyt szemmel igyekezett egyre nagyobb lendülethez jutni. Lábát ütemesen hajlította és nyújtotta. Lelki szemei előtt látni vélte, ahogy Jungkook hét éves változata is ugyanezt teszi a mellette lévő hintán. Arcán már megjelentek az első könnycseppek, amikor meghallotta az első kétségbeesett kiáltást a szomszédos utcából. Amit aztán még több szörnyű hang követett.
- Segítség!
- Pofa be nyomorék! Fogjátok le!
Ezután tompa puffanás, üvegcsörömpölés, elfojtott sikoly, majd sírás ütötte meg a fülét.
- Egy igazi férfi nem sír! Taknyos buzi!
Jin azonnal megállította a hintát és azonnal futni kezdett a játszótár kijárata felé. Épp csak annyi időre állt meg, hogy letörölje a könnyeit. Nem mintha szégyellte volna őket, de tisztában volt vele, hogyha esetleg harcra kerülne sor, akkor szüksége lesz a teljes értékű látására. Az utóbbi napokban ugyan teljesen erőtlennek érezte magát, hasztalanul igyekezett hadakozni az általános szomorúságával, amin persze Rhea közelgő esküvője és Jungkook halálának évfordulója sem segített, ebben a pillanatban azonban úgy érezte, hogy egyszerre minden tagjába visszatért az erő. Fogalma sem volt ki volt veszélyben, mégis határozottan indult a hangok irányába. Az évek óta elfojtott énje, akit legutoljára tizenévesként Jungkook oldalán, a szűk sikátorokban csatangolva engedett utoljára szabadjára, most mintha átvette volna a teste felett az irányítást. Érzékei kiélesedtek, csupasz ökleit összeszorította és szinte alig várta, hogy végre megüthessen valakit. Ha valaki megpillantotta volna a mostani ismerősei közül, nem igazán ismert volna rá. Arca egészen megváltozott. Szemei elsötétedtek, állkapcsát összeszorította, homlokán és öklén elkezdtek kidagadni az erek, a bennük száguldozó adrenalin pedig harca kész állapotba feszítette az izmait. A máskor barátságos, határozott férfi aurája is megváltozott. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul sötét és fenyegető, ahogy az ajkait gúnyos mosolyra húzta, mikor meglátta a szomszédos utcában csoportosulókat.
Egy adag kölyköt.
Pont olyan szánalmasnak tűntek, mint ő és Jungkook, amikor még az utcán csavarogva kiskirálynak képzelték magukat.
Négy suhanc fogott le egy alacsony szőke hajú alakot, akit egy ötödik, hórihorgas fiú gyomrozott éppen nevetve és szitkozódva, amikor a vergődő szöszi sikeresen lefejelte védekezésképpen. Jin nem sokat gondolkodott a látottakon. A hórihorgas kapucnis srácot, aki a suhancok főnökének tűnt, egy ütésből kiütötte hátulról. Talán nem volt a legsportszerűbb húzás tőle, de négy embernek lefogni egyet sem tűnt igazán lovagias tettnek, szóval nem érzett túl nagy lelkiismeretfurdalást.
A maradék négy fiú közül, az egyik azonnal futásnak eredt, miután Jin felvette vele a szemkontaktust. Egy másik pedig azonnal Jinnek esett ököllel, de egy találatot sem sikerült bevinnie. Jin hamar elunta a dolgot és gyorsan orrba is vágta, de úgy, hogy egyből elterüljön a földön, miután meglátta, hogy a maradék kettő a szőke srácot igyekszik erőszakkal elhurcolni a helyszínről.
A szőke fiú szemében valódi rettegés ült. Kétségbeesetten igyekezett kiszabadulni, úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit Jinnek.
Jin nem nagyon törődött vele, éppen akkor kezdte el élvezni a dolgot.
Lassú léptekkel indult el a fiúk felé.
Látta, ahogy a szőke fiú lehunyja a szemét. Úgy tűnt, mintha feladta volna a harcot, de az is lehet csak elájult. Az apró test mindenesetre teljesen tónustalanná vált.
Jint elöntötte a harag.
Az öklei azonnal ökölbe szorultak.
Pont úgy, ahogy régen.
Ekkor azonban hűvös fém érintését érezte meg a nyakán.
YOU ARE READING
Vanilla Baby
Fanfiction"Már képtelen volt maga előtt tagadni: Rhea elárulta. Összeszorult a torka. Hirtelen úgy érezte, már nem tud hinni abban, hogy egyszer képes lesz majd ezen az egészen nevetni."
