Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

13. fejezet

Arra ugyanis már nem gondoltam, hogy szabad végtagok ide vagy oda, a helyiségből is ki kellene jutnom. Fogalmam sem volt, hogyan nyithatnám ki az ajtót úgy, hogy az ne keltsen feltűnést. A lány továbbra is ájultan hevert a földön, s erősen kételkedtem abban, hogy majd önként és dalolva segít nekem kijutni innen. Sokkal nagyobb volt az esély arra, hogy valamiképpen riadóztatja majd a társait, engem pedig újra kikötöznek a helyiség közepére.

Módszeresen kezdtem el tapogatni a falakat, míg körbesétáltam azok mentén. Hamar rá kellett jönnöm, hogy valójában elképzelésem sincs az ajtó pontos helyéről. Volt róla némi fogalmam, hogy merre keressem, hiszen eddig minden alkalommal velem szemben nyílt ki. De hogy van-e belőle több is, vagy esetleg bárhol kinyílik az rejtély maradt. A fa pedig továbbra sem reagált a mágiámra, feltehetően túl sok volt a nimfák varázsereje, ami egyszerűen kioltotta az enyémet. Csalódottan törődtem bele, hogy nem jutok ki innen mindaddig, amíg az átjáró ki nem nyílik újra. Idegesen rogytam le a fal tövéhez és a fejemet ütemesen kezdtem ütögetni hozzá, amiért erre már nem gondoltam. Csöbörből vödörbe.

Le mertem volna fogadni, ha most Giilvas látna, akkor jóízűen kacagna rajtam. Ez a gondolat viszont csak még inkább elkeserített, mert eszembe juttatta a tényt, hogy ő is a nimfák varázslatának foglya, akárcsak ez a fa, amelyben én is raboskodtam. Pedig most igencsak hasznát vettem volna az ő éles eszének, amivel mindig mindent azonnal átlát.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, míg én a vélt ajtó mellett kuporogtam. Ismét elnyomott az álom, majd arra riadtam, amint éles fény hasít át a félhomályon és egy velőtrázó sikoly szaggatja át a levegőt. Ijedten ugrottam fel a helyemről, de mielőtt bármit is tehettem volna, újra indák fonódtak a testemre és gúzsba kötöttek. Rémülten emeltem fel a fejemet, hogy aztán dühös nimfák ábrázatával találjam magam szembe. Az arcukból ítélve nem voltak túl boldogok, amiért helyben hagytam a testvérüket.

Egyvalamit viszont elértem az egésszel: kijutottam a szobából. A féltucatnyi lány, aki összesereglett a sikoly hallatán, kivonszolt a teremből és egyszerűen végigvonszoltak a folyosón. Éreztem, amint az egyenetlen padló több helyen is felszakítja a bőrömet és csomókat tép ki a hajamból, mindezzel ők azonban mit sem törődtek.

A sírás kerülgetett, olyannyira kilátástalannak éreztem a helyzetemet. Most nem számíthattam senkire és az egyetlen esélyemet is elszúrtam a menekülésre. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy mégegy ilyen lehetőség, mint az előző, nem fog felbukkanni. Bármi is legyen a tervük velem, az már megvalósul, ha akarom, ha nem.

Az utazásom egyébként rövidebbnek bizonyult, mint amire számítottam, de csak örülni tudtam, hogy nem vonszoltak tovább a földön. Ezúttal nem fáradtak az elkábításommal, csupán behajítottak egy üres celléba, majd magamra hagytak. Reménytelen sóhajt hallattam, s kikémleltem a rácsokon, hátha megtudom, hová száműztek ezúttal. Nem mondhatnám, hogy sokkal világosabb lett volna, mint az előző helyemen, de annyit ki tudtam venni a homályból, hogy feltehetően mások is raboskodnak errefelé, vagy ha még nem, majd később biztosan fognak, mivel az enyémhez hasonló cellák sorakoztak a falak mentén.

-Pszt! Pssszt! - próbálkoztam, hátha valamelyik szomszédos börtönben akad egy hozzám hasonló szerencsétlen, aki tudja, mi folyik itt. Eleinte semmiféle válasz nem érkezett, de néhány néma pillanat elteltével megmozdult egy test a jobb oldalamon. Erőtlen, lomha hang volt ez, ami arra utalt, hogy vagy egy tohonya alak lakik a szomszédságomban, vagy nagyon öreg. Végül egy női hang is csatlakozott a mozgás zajaihoz.

-Új lány vagy, mi? - kérdezte meglepően határozott, kissé reszelős hangon. Kissé meg is hökkentem, aztán bólintottam. Ekkor röhögés harsant nemcsak az ő cellájából, de néhány többiből is.

-Ne bólogass, válaszolj! Hogy kerültél ide?

-Elrabolták a barátomat. Engem pedig egy szobába zártak, onnan próbáltam megszökni. - feleltem kétségbe esetten. Újabb nevetés harsant.

-A barátodra keresztet vethetsz.

-Hogy érted ezt?

-Majd a malomban hozzászoksz. - csendült a semmitmondó felelet, s többet nem szólt, bárhogy is kérleltem. Hosszas esdeklés után egyszerűen sírva fakadtam. Fogalmam sem volt, hová kerültem, nem tudtam, mi lehet Giilvasszal és a rabtársaim is csak nevetgéltek rajtam, cseppet sem bizonyultak segítőkésznek. Mindezek tetejébe a malom sem hangzott túl biztatóan és csak reménykedni tudtam benne, hogy ez csak valaminek a gúnyneve, nem pedig egy valódi malomról van szó.

Akkor még nem tudtam, hogy mekkorát tévedtem. Néhány óra elteltével rá kellett jönnöm, hogy nagyon is valódi malomról van szó. Egy csapatnyi, dárdákkal felszerelt nimfa érkezett a börtönbe, majd egyesével kinyitották előttünk az ajtót, hogy onnan tovább tessékeljenek minket egy aprócska ajtó felé. A korábbiakkal ellentétben nem fáradtak azzal, hogy elrejtsék előlünk. Tudták, hogy úgysem érhetjük el, csak akkor, amikor odavisznek minket. Átlépve a küszöböt egy tágas helyiségben találtam magam, melyben olyan világos volt, hogy eleinte hunyorognom kellett, hogy lássak is valamit. A terem közepén pedig ott volt a három hatalmas csavar, mely csak arra várt, hogy szorgos, munkás kezek elkezdjék őket forgatni. Az egyik nimfa jókorát taszajtott rajtam, s a kezeimet a csavar fogantyújához kötözte. Nem mertem tiltakozni. Már nem. Örültem, hogy még életben vagyok egyáltalán, de arról már meggyőződtem, hogy amennyiben még egyszer rakoncátlanságon kapnak, nem lesznek velem ilyen kíméletesek.

Miután mindenki elfoglalta a helyét, elkezdődött a munka. Lépkedtünk körbe-körbe a nehéz szerkezetet tolva magunk előtt. Nekem pedig ismét kibuggyantak a könnyeim a kétségbe eséstől, de nem mertem megállni.

---------------------------------------------------------------

Caeda jó nagy slamasztikába került, de mi lehet Giilvasszal? Jövő héten ezt is elárulom nektek :)