A démon, a sárkány és a három holló (Csillagok Városa #1)

42. Valami jön

Szeptember 10.

22:18

A napból hátramaradt órákat az alagsorban elbarikádozva töltötték piszkos lámpafényben, kínzó csendben. Senki sem mert megszólalni, a levegőben ott remegett a kérdés, hogy vajon jól csinálták-e? Rovena továbbra sem tudta, hol van, de csupán ez lehet rá biztosíték, hogy el tudnak bújni egy isten elől?

Igazából egyikük sem hitt abban, hogy lehet.

Rovena libabőrös lett, ha erre gondolt. Három napja még meg volt róla győződve, hogy az apja tűzoltó volt, ahogy az, akit eddig az anyjának hitt elmondta neki.

Lehet nem is Rovena a rendes neve. Vajon mi lehetett előtte? Minek nevezhette el a vérszerinti anyja, ha egyáltalán volt lehetősége elnevezni?

Hogyan került egyáltalán Maria Navarrohoz? Az édesanyja megszabadult tőle, mert rájött, hogy az eljövendő pokolnak adott életet? Vagy nem is akart megválni tőle, hanem erővel elvették őt?

Az anyja – képtelen volt másképp hívni fejben Mariát – azt mondta neki, hogy koraszülött volt, két hónappal későbbre várták. Rick mutatott neki képet a vér szerinti anyjáról, aki tizenkilenc éves volt, amikor Rovena született. Alig idősebb, mint ő most, és ugyanolyan kék szeme volt, mint Rovenának. Szép volt, sokkal szebb, mint Rovena bármikor: ő mindig csúnyácska volt, és már jó régen beletörődött. Csak épp az nem fért a fejébe, hogyan szerethette őt meg Ben így. A szerelem nem csak a szépeknek járt mindig?

Ben profilját figyelte, aki Carl vállára dőlt, és kába tekintettel meredt maga elé. Rovena elgondolkodott egy pillanatra a fiú karikás szemét látva, hogy mikor aludhatott utoljára. Talán egyszer látta őt aludni a három nap alatt, ha jobban belegondol, akkor is csak egy-két órát.

Egyáltalán, mikor látta Bent aludni azt az egy alkalmat leszámítva?

Így, balról nézve nem is nézett ki rosszul – erről az oldalról nem látszottak az arcát elrondító hegek. Most, hogy belegondolt, nagyon ritkán látta Bent balról, pedig még ez a szebbik oldala neki. Ben kivételesen kiengedte az általában összekötve hordott sötétszőke haját, ami eltakarta a hegyessé torzult fülét, a szeme az egyetlen villanykörte halvány fényében kevésbé tűnt sárgának, és tisztán látszott az összes szeplője – mert hogy jobban megfigyelve rengeteg volt neki.

Rovena megállapította, hogy Ben erről az oldalról egészen jóképű, főleg azzal a szigorú arckifejezésével, amit akkor öltött magára, ha ideges volt – ilyenkor gyakran a körmét is rágta, ahogy most is. Rovena pedig csendben figyelte őt, örülve, hogy Ben per pillanat nincs teljesen észnél a kialvatlanságtól.

Nem mintha Rovena nem lett volna fáradt. Ő Kory hátának dőlt, az orrát megcsapta a lány erőteljes füstszaga, ami a hajából és a bőréből áradt. Kory meleg bőre legalább olyan megnyugtató volt számára, mint Ben ölelése, a kérges tenyere, a tenger- és földillata, a heges, görbe ujjai, a villogó szeme, amikor mosolyog...

Francba, lehet mégis szerelmes.

Ben azt mondta, hogy csókolóztak, amikor részeg volt. Önkéntelenül is belegondolt, milyen lehetett. Persze, csókolt meg már fiúkat New Yorkban, de Bennel biztos egészen más... a New York-i fiúk magasak voltak, hangosak, agresszívak, durván csókoltak és gyorsan ágyba vitték a lányokat – legalábbis azok, akikkel Rovena összefutott. Ben valahogy a szöges ellentétüknek tűnt – szelídsége ellenére volt benne valami, amitől mintha folyamatosan mozgásban lett volna, és egy vibráló energiabombának tűnt még akkor is, ha épp hullafáradtan nézett ki a fejéből és két ujját az ajkához érintette, mintha dohányozna – mindig ezt csinálta, ha kívánta a füvet, Rovenának volt ideje kitapasztalni.

Szívesen megcsókolta volna. Csak úgy szó nélkül.

Ben kérges kezére gondolt, ami hozzáért az övéhez, a lopott érintésekre, a gyors puszira az alagsorban, a meleg leheletére az arcán, a szelíd, bűnbánó mosolyára...

23:55

Rovena üveges tekintettel bámulta az óráját. Még öt perc, és tizenhét éves lesz. Ha pedig elrontottak valamit – és biztos, hogy elrontottak valamit, mert ilyen simán nem mehetett –, akkor öt percük maradt az apokalipszis kitöréséig.

23:58

Ben hirtelen felállt, és ide-oda kezdett el cirkálni a szűk helyiségben, mint egy ragadozó, ide-oda kapkodva a tekintetét. Rovena figyelmét nem kerülte el, hogy az összes ujja véres volt már a körömrágástól. Feleszmélni sem volt ideje, Ben hirtelen kitolta a szárnyait, amik felkavarták a szoba levegőjét, a villanykörte hintázni kezdett a plafonon, megmozgatva az árnyékokat a falon.

– Valami gond van? – kérdezte Rick. A hangjából érződött, hogy legszívesebben nem akarná tudni.

– Valami jön – motyogta Ben maga elé, a hangja inkább morgás volt, mint emberi beszéd. Egyszer sem nézett senki szemébe.

– Megtudta, hol vagyunk? – kérdezte Carl, és közelebb húzta magához Jennát.

Ben remegve bólintott. – Azt hiszem.

– Oké, és ezt honnan tudod? – kérdezte Max. Rovena legszívesebben befogta volna fogadott kuzinja száját.

– Jó kérdés – felelte Ben. – De jobb, ha nem itt talál meg minket.

Fél percbe telt mind a hetüknek felverekedni magukat a földszintre. Rovena szíve dörömbölt a mellkasában.

Az apja eljött érte.

Az előcsarnok még üres volt, de Rovena tudta, hogy már nem sokáig. Ő is kezdte érezni, amit Ben: hogy valami közeledik, valami nagy és sötét, amitől a szívét jéggé fagyasztotta és a gyomrát görcsbe rántotta a félelem az ismeretlentől, ami egyre közelebb és közelebb ért.

A házban valahol egy óra elütötte az éjfélt. Mindenki összerezzent.

– Azt hittem, már rég megállt – dünnyögte Ben.

Aztán a főbejárat kilincse hirtelen megmozdult.