Megtalállak! (Jungkook ff.) [BEFEJEZETT]

20. fejezet

Minhee

- Mióta vagy együtt Hoseok hyunggal?

Ott feküdtem a vonal túlsó végén és egyszerűen nem tudtam, hogy erre most mit is kéne felelnem? Számonkéri tőlem, hogy együtt járok-e a barátjával? Oké, értem, hogy egy csapat, de ahhoz semmi köze, hogy kivel is barátkozom.

- Nem értem ezt a fagyos hangnemet? – szóltam bele igyekezve, hogy ne remegjen meg a hangom. Megbántott, na! – Mi jogon kéred tőlem ezt számon? – Csend volt, csak a halk sóhaj kúszott át a vonalon.

- Tudnom kell – hangja megremegett. Valahol megsajnáltam, bár nem értettem, és nem is tartottam helyes viselkedésnek, mivel semmi közünk egymáshoz.

- Nem vagyunk együtt – mondtam ki. Újabb csend és egy megkönnyebbült sóhaj, szinte láttam magam előtt, ahogy ez a fiú ott ül valahol, és kezébe temeti az arcát.

- Hallottam, ahogy beszéltettek, és... és annyira bensőségesen, hogy azt hittem...

- Mit hittél Jungkook-ssi? Jóban vagyunk mert megmentett, és a tudtom nélkül segített – védtem meg Hoseok-ssit.

- Tessék? – A hangja újra megváltozott, mintha dühös lett volna. – Mégis mit tett ő érted?

- Pénzt adott, mikor mindenem odalett, titokban figyelt a háttérből. De nem is értem miért magyarázkodom neked, barátok vagyok, kérdezd meg őt – mondtam hűvösen. A szívemben zakatoló kezdeti izgalom, mikor megláttam a nevét a kijelzőn szertefoszlott. Ha így végiggondolom Hoseok-ssinek több joga lenne számonkérni. Ekkor kényszeredett nevetés töltötte be a vonalat.

- Hát ez volt életem legjobb poénja – nevette, de borzasztó düh áradt belőle. Az a kedves fekete szempár, aki a szívemben lakozott elillant. Megdöbbentem, azért ennyire nem szoktam félreismerni senkit. – Pénzt adott mi? Akkor kérdezd meg mennyit?

- Miért mondod ezt nekem? – kérdeztem vissza.

- Ha hazamentünk beszélnünk kell, és hiába tiltották meg elmondok neked mindent. Ja, ha esetleg mégis hamarabb beszélnél vele, közlöm, hogy 80.000 won volt, amit a portás kivitt neked, és egy kulcstartót hozott vissza cserébe – majd mielőtt bármit is mondhattam volna letette a telefont.

Mi a franc volt ezt? Tudta a pénzt, és hogy... de Hoseok-ssinél volt a kulcstartó, azt mondta az övé, és azt csak az tudhatta, aki... Istenem! Könyörgöm, ne legyen az igaz, hogy Hoseok-ssi ennyire hülyének nézett, hogy egy ostoba buta liba vagyok a szemébe, akivel szórakozhat? Szinte fojtogatni kezdett a sírás, égett a szeme, de nem engedtem neki utat. Meg kell adnom az esélyt Hoseok-ssinek, hogy mindent megmagyarázzon.

Alig tudtam aludni az éjjel, ha el is szenderedtem folyton a két fiúról álmodtam. Korán kikeltem az ágyból, és megfelejtkezve a csuklómról ránehezedtem, majdnem felvisítottam az idegig hatoló fájdalomtól.

- Eltart egy darabig – szólalt meg álmosan Yejin-ssi. – Miért nem alszol még?

- Nem tudok – feleltem, azzal kikászálódtam az ágyból.

- Pedig jobb lenne, Dohyun sunbaenim arról híres, hogy egyetlen percre sem fog minket pihenni hagyni. Max, ha kaja idő van.

- Nem baj, kicsit... - el kéne neki mondanom, valakivel meg kéne beszélnem. Yejin-ssi felült, majd leszállt az ágyáról.

- Figyelj, ha valakivel beszélni szeretnél itt vagyok – dörzsölte meg a szemét, majd ásított egy nagyot. – Oké, kicsit később vagyok itt, mert még félig alszom – fűzte hozzá, erre lenevettem magam.