A fény hordozója

Ahogy ki nyitom szemeimet ismét rád gondolok. Azóta a nap óta sokkal többet, sokkal többként gondolok rád. Ha rád gondolok, akkor nem egy csintalan, felelőtlen kisfiút látok aki egyfolytában valami rosszaságon töri a fejét, ha nem egy felnőt férfira, aki nem fél kiálni az igazáért. Akit nem érdekel, hogy ki mot mond. Akit nem érdekelnek a szabályok, ha arra kerül sor, hogy valakit megmentsen. Ezt mindig is csodalátam benned. Mertél ki állni magadért, s a barátaidért és nem érdekelt téged, bármilyen nagy büntetést is kapsz. Csodálatra méltó vagy, akinek jobb sors kellett volna, hogy jusson. Lehet jobban kellett volna tartanon tőled a távoságot, mert úgy érzem mintha érzéseid bennem élnének tovább, mintha át adtad volna őket. Nem számítanak a szabályok, ha valaki életéről van szó. Hihetetlen, hogy mikor ez lt modntad, mindketten csak 17 évesek voltunk. De te már akkor is ilyen voltál, sőt, már találkozásunk előtt. Talán már akkor amikor a Jiang család örökbe fogadott...

Hihetetlen mennyi mident jelentesz nekem, pedig szinte alig tudunk a másikról egy-két infót. Te mégis elérted a szívemet. De vajon én is eltudtam érni a te szívedet? Bár, nem vagyok a szavak embere, de őszintén remélem, hogy figyelted tetteimet. Hisz, ha nem érdekeltél volna, akkor több büntetésben lett volna részed. De nem akartam, hogy bántsanak. Ahhoz már túl sokat jelentesz nekem. Félek, hogy nem szabadulhatok béklyóimtól melyek hozzád kötnek. Bűntudatom van, amiért nem tettem többet érted. Hogy nem igyekeztem jobban. Akkor nem kellett volna meghalnod. Akkor még mindig az ő testvére lehetnél. Akkor még mindig tudnálak csodálni, s talán egyszer egy nap, együtt ihattunk volna. De ez már nem történhet meg akarmennyire is szeretném. Már túl késő. Többé már nem érhetlek el. De leginkább az fáj, hogy olyan dolgokat érzek amik helytelenek, büntetendő. Érzéseim helytelenek, s talán még a halált is megérdemelném. De én nem tudok megszabadulni ezektől az érzésektől, olyan, mintha a húsomba égtek volna, s a szívembe vésték volna azt a szót, melyet sosem tudtam ki mondani. Túl nehéz és fájdalmas. Mert mindenki azt mondta, hogy az az érzés a legszebb a világon. Amikor a szíved hebesen kezd el dübörögni, a légzésed felgyorsul, s úgy érzed, hogy a hasadban pillangók repkednének. De számomra nem így volt. Az a bizonyos heves szívverés inkább arra a fájdalomra emlékeztetett, hogy nem érhetlek el, a felgyorsult lélegzés pedig az érzések kuszaságára, s arra, hogy megkell gyónnom bűnömet amiért egy férfira gondolok teljesen más értelemben, mint más fiúk.

De valahogy megtanultam ezzel együtt élni, de elfogadni soha nem fogom. Főleg, hogy most már nem vagy itt. Nélküled minden más. A Nap másként ragyog, a tavasz érzése pedig ami a megújúlást érzélkelteti, most inkább egy dúló orkánra emlékeztett ami sosem nyugod, többé nem csitul el, akár szívem haragja halálod óta. Egy soha meg nem szűnő vihar. Ha már én itt szenvedek, remélem te jól vagy odaát. Szeretném, hogy ha már itt nem lehetett szép életed, akkor odaá legyen szép. Talán évekkel késöbb újászületsz, nem fogsz emlékezni senkire és semmire, felhőtlen, boldog családba születsz makd találsz magadnak valakit, aki hozzád méltó, s melletted állhat a nehéz időlben is. De mégis... Bárcsak én lehetnék az, aki melletted állhat örökké. Jóban rosszban egyaránt. Bárcsak én lehetnék az aki ki állhat melletted, a következményeket figyelmen kivül hagyva.

Szép kis álom lenne. De még álmaimban is minden tönkre megy. Álmaimban sem tudlak magamhoz ölelni, s ott is elveszítelek, mindegy mit teszek. Nem számít hányszor próbálkozok, hogy hányszor próbáltam megfogni a kezedet, nem tudtalak megmenti egyszer sem. Talán ez lenne a sorsunk? Nekünk soha nem lesu közös jövőnk. Még csak esélyünk sem lehetett rá.  Még akkor sem amikor megkértelek, hogy gyere velem Gusuba. Egy gúnyos kacajba kezdtél ami bizonyított, hogy elkéstem. Többé nem érhetlek el.
Szomorúan elmélkedek a Csend szobájában, hangszeremen jászva egy Gusui dalt. Azt amelyiket neked dúdoltam a barlangban. Vajon ha élnél még emlékeznél arra? Vajon nevetve emlékeznél vissza?

  A Hold megvilágítja citerámat ezzel segítve engem, hogy lelled után kutassak. Nem adtam fel, tudom, hogy ott vagy valahol! Hisz meg ígérted. Megígérted nekem Gusuban, hogy bármi lesz is, bármi is történik, sosem fogsz igazán elhagyni. Valahol mindig ott leszel. Tudom, hogy mindig megtartod az igéreted, szóval várni fogok. Ha kell örökké. Elérem a hallhatatlanság színtjét, s akkor örökké várhatnél rád!!

-De ha lehetséges, gyere vissza hozzám Gusuba, Wei Ying.

Hanguang-Jun a fény hordozója, ki beragyogja a világot. Ki arról híres, hogy mindig ki áll az igazságért. Most még sem képes felejteni.

   De talán egy nap, talán képes lesz túltenni mahát a múlt fájdalmán.

Helló mindenkinek!!! Remélem tetszett nektek ez a kis rövid one-shot! (Nem, nem lesz több része xd) 
Ha tetszett nektek akkor nyomd meg a csillagot és írd le véleményedet a kommentszekcióba! :) Helyesírási hibáimat kérlek titeket, hogy nézzétek el nekem!!

Ut.: Van egy kis rész ami ferdén van jelölve. Nos, az azértvan mert az egy kis idézet egy dalból ami Wangji karakter dala. Nagyon szép szám ha van időtök majd keressetek rá :)