Modern Szuperhősök

A hét legrosszabb napja

Brock soha nem szerette a vasárnapokat.

Ellentétben az átlagos amerikai állampolgárral ő szeretett dolgozni, minden reggel beült a vén, hangosan, olyan iszákos öreganyósan pöfögő teherautójába, aminek hátulja akkorra már jól meg volt pakolva mindenféle vacak termékkel, lenyomta a gázpedált és egész kurva nap csak vezetett, amíg a nap egy fárasztó délutánt követően le nem bukott a fekete dombok mögé. Brock szeretett esténként leülni a tévé elé, egy jó, hűvös sörrel a kezében és nézni a meccset, vagy a híreket, amik hallgatása során néha-néha oly' morcosan felmordult, hogy Spuri, az öreg pitbull, gyakran felkapta a fejét betolakodó, idegen kutyára gyanakodva, csak hogy csalódottan visszafeküdjön helyére mikor rájött, csupán gazdáját hallotta. Brock szerette ezt a kis kései rituálét, mert úgy érezte, kiérdemelte a pihenést egy produktív nap után.

Ezért gyűlölte a vasárnapokat.

Brock nem sok hasznos dolgot tudott csinálni vasárnaponta, szóval gyakran a "szabadidejét" barátai társaságában töltötte; Csimpánzzal ment vadászni, Londonnal kocsmázott, Orlandoval billiárdozott vagy Lennyvel sétáltak egyet a tó körül. Egyik se volt kifejezetten élvezetes, vagy éppen izgalmas, de mindenképp több volt, mint a semmittevés és mindig volt valaki aki ráért. Kivéve most.

Mindenről a rohadt szuperhősök tehettek. Csimpánzzal nem mehetett vadászni, mert a kedvenc erdei területük leégett amikor valamelyik baromarcú tűzember úgy döntött odapörköl valami mutáns izének. London nem tudott eljönni vele sehova, mert a lánya kómába került amikor az egyik pizsamás rádöntötte a házat, és azóta a vén kópé mindig az ágya mellett volt. Orlando elköltözött miután harmadjára is kirabolták, Lenny pedig… Nos, Lenny egy külön téma volt.

Szóval most itt volt ő, a banda egyetlen mentálisan épen maradt tagja, talán az év utolsó napsütéses hétvégéjén, egyedül, unottan várakozva a hot-dog árus bódéja előtti sorban, baseball sapkáját mélyen a szemébe húzva. Már vagy tíz perce állt egy helyben; úgy tűnt az előtte állók nem siettek sehova, Brock pedig már kezdett ideges lenni, mert a gyomra korgott az éhségtől. Egyesek azt mondták volna mehetett volna máshová zabálni; nos, ezek az egyesek nem ismerték Brock Slapkowskit.

"Héj, haver" hallott egy kellemetlenül magas hangot a háta mögül. "Héj, hallod, tudod miért állunk sorba már vagy egy órája?"

Brock megfordult és hosszúra nyúlt árnyéka vele együtt mozdult. A maga két méterével szokatlannak számított, hogy bárki is a kamionsofőr fölé emelkedjen, és ez most se volt másképp; az idegesítő orgánum tulajdonosa töpörödött gnómként tekintett fel rá. Rózsaszín pulóverében és szűk farmerében úgy festett, mint aki még életében nem hallott a férfiasság fogalmáról.

"Ja, hozzád beszélek te égimeszelő" sóhajtott az idegen Brock néma csendjére reagálván "Szóval vágod miért állunk sorba? Az egész a kapitalizmus miatt van, haver, tudod."

"Mi?" kérdezett vissza roppant komplikáltan a férfi, mély baritonja erős kontrasztot nyújtott társalgópartnere cincogásával.

"Kapitalizmus. Tudod, az izé amikor egy közösségben mindenki magának keresi a kenyerét és…"

"Tudom mi az a kapitalizmus" vágott közbe Brock, aki maga is tanult ember volt.

"Na jó" húzta el a száját csalódottan a töpörtyű, aki valószínűleg reménykedett benne, hogy felvághat mindent felülmúló tudásával "Szóval a kapitalizmus baszta el a hot-dog placcokat, tudod. Mert ha nem akarna mindenki pénzt szerezni, akkor…"

Brock azonban soha nem tudta meg, hogy bassza el a kapitalizmus a hot-dog placcokat, mert váratlanul az ég aranylóan felvillant és az utca elnémult, ahogy mindenki az felfelé pislogott. Egy sárga pont zuhant a gyorskaja-stand felé, folyamatosan növekedve minden egyes megtett méterrel, majd hatalmas robaj kíséretében rázuhant az apró tákolmányra, faforgácsot és szilánkokat szórva a négy égtáj felé, valamint egy mindent elsöprő lökéshullámot generálva, ami messzire hajította Brockot, nekicsapva a férfit egy közeli padnak.

Brock megrázta a fejét és hunyorogva pislogott, mivelhogy a váratlan fájdalom sötét leplet borított szeme elé. Ahogy a látása fokozatosan kitisztult és a fülében a sipító csengés lassan elhalt észrevette, hogy a tenyere tocsog a vörös, kristálytiszta vérben és váratlanul realizálta, hogy megsérült. A fájdalom a konklúzió után érkezett, erőteljes görcsbe rántva a gyomrát, de ahogy Brock letekintett egyszerűen nem tudott ránézni a sebre.

Ekkor azonban éles hangot hallott, ígyhát felemelte a fejét, szemrevételezve a leggigászibb küzdelmet, amit valaha látott, ami sokat mond valakiről, aki megjárta Afganisztánt: egy aranypalástos férfi csuklójából szikrázó lézernyalábok csaptak ki, amik újra és újra brutálisan átfúrták magukat egy minoutaurusz-szerű, hatkarú bestia testén, de a szörnyeteg nem hagyta abba a harcot, könyörtelenül csapkodott végtagjai viharában, erőfeszítései azonban hiábavalónak bizonyultak: az aranyember folyamatosan kitért a támadásai elől. Aztán a szuperhős - mert kétsétgtelen, hogy az volt - fekszökkent az égbe, olyan egyszerűen mintha csak pislantania kellett volna, felkapta a rémséget és a magasba emelkedvén földhöz csapta, aminek eredményeképp az véres roncsdarabbá foszlott.

Brock csak akkor döbbent rá, hogy ő is jelen van, mikor az aranypalástos idegen egy mézes-mázos mosollyal az arcán és egy furcsa akcentussal az ajkain felé fordult:

"Minden okés, polgár?"

Brock a döbbenetét csak három szóban tudta kifejezni: "Mi a fasz?"

Az aranyember felkacagott, mintha a világ legjobb poénját hallotta volna ettől a vérző, halálra rémült alaktól, majd a füléhez nyúlt a fontos üzletemberek jellegzetes mozdulatával és komoly hangon megszólalt:

"Tiszta a terep, a rakoncátlankodó manchanint kivégeztem. Visszatérek a Hősök csarnokába" és ezzel a végszóval el is repült.

Amint az isteni entitás eltűnt, Brock fókusza ismét a fájdalmára összpontosult és végre képes volt ráemelni tekintetét; a bordái közül egy jókora fadarab állt ki, valóságos karó. Valószínűleg a bódé egyik darabkája, ami akkor repülhetett belé mikor a csodaemberek úgy döntöttek a földbe kívánnak csapódni. A vér vad folyóként bugyogott a sebből és a kín szinte elviselhetetlennek bizonyult. Brock hiába próbálta, nem tudta visszatartani az üvöltését, ami kis híján elnyomta a közeledő szirénák hangját.

Hogy az elkövetkezendő néhány percben mi történt, az örökké homályos marad a férfi számára. Emlékei nem őriztek meg többet néhány képkockánál, mintha a halál közelsége diavetítővé varázsolta volna a valóság szövetét. Látta, ahogy a mentősök felkapják és egy hordágyra fektetik. Látta, ahogy egy öltönyös idegen hullazsákot húz a rózsaszín pólós fickó élettelen testére. Látta, ahogy egy riporter szinte a semmiből manifesztálódott, hogy híreket adhasson valamelyik helyi tévének.

De a legfontosabb részletet hallotta. Valaki, hogy ki, soha nem tudta meg, de valaki halkan sóhajtotta: "Még mázli, hogy jelen volt egy szuperhős!"

És Brock dühös volt.

Képességét a válaszadásra azonban elnyomta a szenvedés keserű íze, karjain a sürgősségiek kezeit érezte és tudta, épp most altatják el. A világ vörösen és fehéren égett ahogy a szemei lecsukódtak.