A mezőn feküdtünk egymás mellett. Mint annyiszor, amikor gyerekek voltunk. A felhőket nézegettük, de soha nem láttunk formákat bele, mint a mesékben. Azt akartuk, hogy olyanok legyünk, mint a mesehősök. Ezért fogtuk meg mindig egymás kezét. Szerelmet játszottunk, mikor még azt sem tudtuk, mi az.
Akkor még egyforma magasak voltunk, hajunk egyforma szőke, csak a a te szemed volt kék, az enyém meg zöld, mint a Shakespeare szörnyének.
Most már a térdedig érnek lábaim, s nincsenek kezeink összekulcsolva. Most már nem játszunk. Felnőttünk. Nem akarunk mesehősök lenni, mert tudjuk, hogy a mesék kitaláltak. A felhőkről tudjuk, hogy koszra kicsapódott párapamacsok. De mostmár néha látunk formákat az égen, ha meghúzzuk az üveget.
- Én ezt nem akartam- suttogod az égnek
- Mit?
- Csalódást okozni.
Minden pénteken találkoztál egy fiúval. Az apád rajtakapott tegnap. Kitagadott és elküldött otthonról. Tőlem nem hallottál litániát, elfogadtam és befogadtalak a budai kis lyukba, amit bérelek az egyetem alatt. És téged mégis az bánt, hogy csalódást okoztál. Azt se mondtad, hogy kinek.
