Hátrahagyva

1. - Irány az ismeretlen

El se hiszem, hogy megtettem. De komolyan. Az agyam tudta, a testem még mindig nem fogta fel a történteket. Talán az agyam se egészen. Kétféle embertípus érkezik egy ilyen eső áztatta, egyhangú kisvárosba, mint Forks. Az egyes típus menekül valami elől. A második pedig felejteni akar, és az a közös bennük, hogy mindkettő új kezdeteket akar.

Majd döntsétek el, én melyik lehetek.

Ember voltam. Tíz éves se talán, amikor a szüleimet a szemem láttára gyilkolta meg egy vámpír. Az emlékükre is könnyes lesz a szemem, a gondolattól pedig borzongok. Nem éppen pozitív érzelmi töltetnek köszönhető ez a reakció részemről.

Egy másik vámpír mentett meg, és csak a csodán múlott, hogy meg bírta állni, hogy kinyírjon engem is. Az a másik vámpír keresztbe tett neki, megzavarta a vacsorában. Aztán meglátott és egyenesen farkasszemet néztünk egymással.

Az ő skarlátvörös tekintete mélyen belefúródott az enyémbe, onnantól sorsunk bő tizenhat évre összefonódott, egészen a mai lelépésemig. Leonard Bellingham nevelt engem, mint gyámom, de egyszerűen falnak mentem tőle. Mindig rövid pórázon tartott, szinte megfojtott beteges féltésével, már nem bírtam tovább. Szabad akartam lenni, és szárnyalni. Élni az életemet, ahogy egy normális embernek kéne.

Hát ezért hagytam ott, egy búcsúlevéllel, amiben megírtam, hogy ne merészeljen követni különben örök életére gyűlölni fogom.

Ez aljas húzás a részemről még most is evett érte a lelkiismeret, amikor leszálltam a Port Angelesből érkező buszról, egy szál bőröndnyi holmimmal. Hogy eztán mi lesz, fogalmam sincs.

Teljes tervezés nélkül belevágni butaság volt, beláttam. Viszont nem tehetem semmissé, ha már elkezdtem, végig kell, hogy csináljam.

Elsőnek házat, vagy legalább valamiféle lakhatást kellett keresni magamnak. Az a szerencsém, hogy dolgoztam annyit, és tettem is félre hogy három hónapig, ha szűkösen is, de kihúzzam valahogy.

- Hé, új vagy itt. – Ez nem kérdés volt. A csajszi aki rám nézett, rézbőrű, rövid hajú, és meglehetősen mosolygós fajta.

Jól is jött a jókedve.

- Igen. Gwendolyn a nevem. Gwendolyn Bellingham – nyújtottam a kezem. Te jó ég... rántottát süthetne a tenyerén, olyan forró.

- Baj van?

- Mondd, nincs véletlenül hőemelkedésed?

- Ó. Értem már. Bocs, a pulcsimban tartok melegítőt. Akar a fene megfázni és hetekig ágyat nyomni – kacsintott rám. Jó, tőlem azt mesél be magának, amit szeretne, de tőlem ne várja, hogy én be is vegyem. – Leah. Leah Clearwater. Van már szállásod?

- Még nincs.

- Hűha. Merész húzás így idejönni egy szál bőrönddel.

- Tudom, de meg kell lépni. Örökké nem lehetek az elődök nyakán.

- Igaz. Na, gyere, segítek neked nézni valamit. Élhetnél akár La Pushban is.

- A rezervátumban? Nem vagyok ahhoz kissé meszelt képű? – nevettem kínomban.

- Látnád Jaredet, az egyik haveromat. Nem lesz semmi probléma – Ha ő mondja... legalább addig se tétlenkedem.

Az itteni indiánok valóban lazán kezelték a dolgot. Hamar lett szállásom is, és állásom is. Étteremben dolgoztam, és lakhattam Leah családjánál, azzal a feltétellel, hogy beszállok a költségekbe, és segítek a ház körül, vigyázva időnként a kölykökre. Vagyis, egy kölyökre, mert Leah már nagykorú volt, csak Seth volt még mindig a kalitkában.

Aranyos srác, meg kell hagyni.

- Hogyhogy Forksra esett a választásod?

- Hát, elég távol van a családi háztól, hogy ne akarjanak lépten-nyomon ellenőrizni – nevettem egy vacsoraest alkalmával.

- Vagyis menekülsz.

- Inkább teret engedek az önállóságnak.

- Túlféltő a fater?

- Mondhatjuk. Nem szeretném, ha állandóan pesztrálna, és közben elfelejtene élni – hazudtam. És annyira rosszul esett, de nem beszélhetek arról, hogy Leo egy vámpír. A végén még instant a diliházban kötnék ki, aztán kényszer-zubbonyban és gyógyszer-kezelésen. Nem. Kicsukva.

El se akartam árulni, mert ahhoz túl sokkal tartozom neki, és szeretem is a magam módján, és reméltem, hogy azóta megnyugodott, és a szökésem nem került emberéletekbe.

Egy ilyen titokba nem szokás az első szembejövőt csak úgy beavatni.

- Amúgy van végzettséged?

- Van. Könyvelőnek tanultam, de bármivel beérem jelenleg, később lehet karriert építeni. Egzisztencia a fontos most – feleltem Seth kérdésére. Ez a srác mennyit tud beszélni! Hihetetlen. Bár nem hihetetlenebb, mint tizenhat éven keresztül egy vámpírral lakni egy fedél alatt.

Az első hetem viszonylag jól telt. Ismerkedtem a környezettel, Leah anyukája pedig egészen megkedvelt, jól el tudtunk beszélgetni Sue-val. Elrendeztük az új otthonomat is, a rezervátumban egy aranyos kis házba költöztem, albérletbe.

A tulajjal sikerült megegyeznem, hogy a házon végzett újítások és egyéb arra szánt összeg levonásra kerül a bérleti díjból, amennyiben számlával igazolni tudom.

Mi jó már, nem?

Háziállatot nem engedett tartani az öreg. Szerinte jobban járok, ha nem kötöm le magam eggyel, mert onnantól nehezebb mozdulni.

Igaz. Plusz eleve nem akartam, hogy az állat úgy érezze, mint én Leónál. Nyilván ő se akarta, hogy így érezzek, azonban az ő világa annyira zárt, hogy halandó, pillanatnak élő személyem nem bírja ezt.

Normális emberi életre vágytam, tisztességgel megöregedni hosszú élet munkája után, utódokat hátrahagyva, nem pedig attól rettegve, hogy mikor kattan el nála valami, amitől már nem a halott lányára, hanem étlap-szereplőre fogom emlékeztetni, és akkor nekem befellegzett.

Talán ennek is köszönhető, hogy vegetáriánus lettem. Nem bírtam tovább úgy gondolni a húsra. Legalább főzni megtanultam egész jól, Leo mellett kénytelen az ember lánya, mert ugye, vámpírként az ízlelés is ment a kukába, majdnem az összes emberi dolgával együtt.

La Pusht egész könnyedén megszoktam. Nem akkora, hogy el lehessen benne tévedni, és tudtam, hogy milyen üzletet hol találok, és azt is, hogy nem valami bő a választék. Ha komoly vásárlásokat tervezek, akkor be kell mennem a szupermarketbe Forksba, ruha tekintetben meg Port Angelesbe vagy Seattle-be.

Ez egy picit újdonságnak számított a nagyvárosi élet után, de előnyként írhatom fel, hogy lényegesen nyugodtabb itt az élet. Habár, ha meggondolom, hogy mennyire hiányzik nekem a fűnyírót hallgatni szombaton hajnalban...

Körülbelül annyira, mint mókusnak az erdőtűz.