A Morgue utcai gyilkosság

⛓

Ha nem lettek volna tökrészegek, dülöngélő lépteiket minden bizonnyal megbénítja helyzetük szörnyűsége. A levegő hideg volt és nyirkos. A kövezet ellazult kockái vad összevisszaságban hevertek a bokáig érő gazos fűben. Beomlott házak torlaszolták el az utcákat. Utálatos bűz terjengett mindenfelé, és az ilyen ragályos gőzökkel telt légkörből soha, még éjfélkor sem hiányzó kisugárzás kísérteties világánál kivehető volt nem egy éjszakai fosztogatónak, akit éppen rablás közben ért utol a pestis halálkeze, az útfélen heverő vagy az ablakuk vesztett házakban rothadó hullája.
De semmilyen látvány, érzékelhető bűz vagy egyéb akadály nem képes feltartóztatni az ilyen természettől fogva vakmerő emberek útját, különösen most, amikor színültig megteltek bátorsággal és szíverősítővel, és elszántan beletántorognának egyenesen - már amennyire állapotuk megengedné - akár a halál torkába is. Tovább, egyre tovább lépdel a rendíthetetlen Libláb, és időnként olyat üvölt, mint az indiánok rettentő csataordítása; csak úgy zeng bele a kietlen csend; és tovább, egyre tovább gurul mellette a köpcös kis Ponyva, belekapaszkodva gyorsabb járású pajtása köpenyébe, és messze túlharsogja annak legbuzgóbb erőfeszítését is, sztentori tüdeje legmélyéből előtörő bömbölő basszusával.
Most elérték nyilván a ragály fellegvárát. Minden lépésük, bukdácsolásuk egyre visszataszí- tóbbá, egyre szörnyűbbé vált, az utcák elszűkültek, és egyre jobban egymásba gabalyodtak. A düledező házak tetejéről hirtelen aláhulló hatalmas kövek és gerendák nehéz, tompa puffanása a körülöttük emelkedő épületek magasságáról tanúskodott; gyakran nagy megerőltetésükbe került, hogy átevickéljenek a minduntalan elébük tornyosuló omladékhalmokon, s eközben kezük nemritkán csontvázat ért, vagy megpihent egy-egy testesebb hullán.
Egyszerre, mikor matrózaink egy magas, kísérteties épület bejáratára bukkantak, Libláb torkából izgalmában még a szokottnál is élesebb kiáltás tört elő, és erre bévülről gyorsan pergő, vad kacagáshoz hasonló, pokoli visítozás válaszolt. Ilyen hangokra, ebben az órában és ezen a helyen, még a vér is megfagyott volna az ereiben bárkinek, aki nem ázott el ilyen menthetetlenül, de tökrészeg pajtásainkat nem rettentette vissza, gondolkodás nélkül nekiestek a kapunak, berúgták, és ajkukon káromkodások özönével belepottyantak az események kellős közepébe.
A helyiség, ahova jutottak, egy temetésrendező műhelye volt. A bejárat mellett, a padló sarkában, nyitott csapóajtón át azonban egy egész sor borospincébe nyílt lelátás, és az időnként elpukkanó palackok bizonysága szerint mélyük jól tele volt a megfelelő tartalommal. A szoba közepén asztal állt, ennek közepén hatalmas csöbör, benne nyilvánvalóan puncs. Boros- és pálinkásüvegek, kancsók, köcsögök, ivókupák mindenféle formában és kivitelben álltak szanaszét az asztalon. Hatan ülték körül az asztalt, koporsóbakokon. Igyekszem őket egyenként leírni.
Egyikük a bejárattal szemközt ült, kissé magasabban, mint a többiek; meglátszott rajta, hogy ő az elnök. Termete magas volt és ösztövér, Libláb megütközve vette észre, hogy még nála is soványabb. Arca sárgállott, mint a sáfrány, de egy kivételével nem volt rajta különösebb figyelmet érdemlő vonás. Ez az egy, szokatlanul és förtelmesen magas homloka, olyan volt, mintha húsból nőtt sapka vagy korona toldaná meg természetes fejét. Vigyorgó, félrehúzott száján ocsmány-nyájas kifejezés ült, és szeme - mint mindenkié az asztal körül - üveges volt a részegség mámorától. Ez az úr tetőtől talpig gazdagon hímzett fekete selyembársony szem- fedőbe volt öltözve, amely spanyol köpönyeg módjára hanyagul beborította alakját. Feje telis- tele volt tűzdelve a gyászlovakat díszítő tollbokrétákkal, és élénk, fontoskodó arckifejezéssel bólogatott minden irányba. Jobb kezében hatalmas emberi combcsontot tartott, és valami csekélység miatt éppen jót húzott vele a társaság egyik tagjára.