I'm real [Jin ff.] - Befejezett

1.

- NoRa - ült le mellém Jin, és karolt át, mint egy kisgyerek az anyját. Hajába simítottam ujjaimat, és rendezgetni kezdtem tincseit, miközben lejjebb halkítottam a tévét, amiben amúgy se ment semmi érdekes. - Emlékszel még, hogy találkoztunk? - kérdése kicsit meglepett, pár másodpercig el is gondolkodtam, mit válaszoljak neki.

- Mármint a játszótéren?

- Nem - rázta meg fejét. Kezével lenyúlt, és ujjait az enyéimbe akasztotta, majd az arcához emelte, és megcsókolta a kézfejem. - A panelban, ahol laktál.

- Oh..

Esős őszi napnak indult, mint ahogy mostanában az összes reggelem. A monoton mindennapok teljesen leszívtak, kellett volna valami, ami kizökkent. Tudtam, mégsem álltam be a sorba, hogy barátot, vagy barátnőt szerezzek magamnak, akivel legalább a napi bajaimat kivesézhetem. Nem volt rá szükségem. Három évvel ezelőtt mindent meg tudtam osztani a macskámmal, de ő már túl öreg volt, így itt hagyott engem. Azóta nem is akarok másik állatot. Pláne addig, amíg ebben a börtönben lakok. Nem is értem, miért szeretnek panelban lakni.

A munkahelyemen dolgozó kollégák mindig kedvesek, és energiával teltek. Ehhez képest én reggel becsoszogok, délután pedig elvonszolom magam. Sosem élveztem egész nap a számítógép előtt ülni, de ezt dobta az élet. Majd ha lesz elég pénzem ahhoz, hogy elköltözzek, talán belefoghatok valami másba. Vajon megküzdenék egy tanári diplomával? Szeretem a gyerekeket, talán óvónőnek is mehetnék. Sokkal izgalmasabb lenne az életem a gyerekek között, mint a sok papír és szerződések felett.

Mostanában ábrándozásokkal telnek a mindennapjaim. Nem tudok figyelni az ügyfelekre, amit persze ők nem vesznek észre, hisz elmondják a bajaikat, én pedig felsorolom nekik az általános tudnivalókat. Jobb napjaimon továbbküldöm őket az illetékes kollégához. De mikor egyedül maradok, nem teszek mást, csak az ablakon kibámulva azon gondolkodok, hol rontottam el az életem. Fiatal vagyok még, nem kellene, hogy ekkora dilemma legyen, de nem vagyok így boldog. Ezzel pedig elég nehéz együtt élni.

Mikor kiléptem az iroda kapuján, úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó ma főzni. Úgy is természeti katasztrófa lenne belőle, amit még a kuka is visszaköp, ezért lefordultam az egyik mellékúton, és betértem a gyorsétterembe. A grillcsirkénél nincs is jobb! Pláne hagymakarikákkal, és friss salátával. Kezemben a zacskóval indultam el hazafelé, azonban mikor megláttam az égbe nyúló panelház kicsiny ablakait, összeszorult a gyomrom. Egyszer saját házam lesz! Amit nem csak bérelek, hanem ténylegesen az én nevemen lesz!

A folyosón sétálva rosszallóan ráztam a fejem, mikor észrevettem néhány sártócsát a padlón. Eddig minden itt lakó megértette, milyen fontos a tisztaság, és, hogy figyeljünk a másikra, de ez úgy tűnik, nem mindenkinek tetszett. A hátulsó lámpa fénye arra engedett következtetni, hogy valaki az imént erre járt. A sáros cipőnyomok még mindig tartottak, a szívem valami megmagyarázhatatlan ritmust kezdett verni, mikor megláttam, hogy egyenesen a felfeszített ajtómhoz vezet.

A zacskó kiesett a kezemből, én pedig az ajtóhoz dőltem, hallgatóztam. Semmit se hallottam, ezért benyitottam, és halkan, megpróbáltam felmérni a helyzetemet. Sehol se volt felkapcsolva a lámpa, ami még ijesztőbbé tette a lakásomat. A legközelebbi kapcsoló csak a szemközti falon lett volna, ezért gyorsan beléptem, ám a támadóm már várt rám. A tőlem balra húzódó mosdóból kiugorva rám vetemedett, és befogta a számat, miközben lábával megpróbálta berúgni az ajtómat, én azonban ráléptem a magas sarkúmmal az övére, ezért hátra tántorodott.

- Ne mozogj te szuka! - sziszegte fogai között. A félelem megbénította a testem, azonban az elmémet nem. A kezeimet nem tudtam volna használni, hisz éreztem, mennyivel erősebb nálam, ezért megharaptam az ujját, és kihasználva, hogy elengedett, az ajtó felé futottam.