Vízgyöngyök

Entrée

Itt jön ő. Lia Edmondson. A vállán egy szürke-rózsaszín sporttáska. A léptei könnyedek, szinte légiesek. A testkultúra magasiskolája. Senkit nem láttam, aki ennyire tudatában lenne a mozgásának, mégis ennyire harmóniában legyen önmagával. Az ő mozdulataiban semmi darabosság, és semmi erőltetettség nincs. Mindene olyan, mint egy csendes örökmozgó ide-oda ringása, halk, könnyed, észrevétlen. A léptei is. Az egész lány olyan, mint egy látomás. Egy hajnali könnyű álom. A haja mindig kontyban van. Az iskolába is így megy. Balettkonty.

Liát az első percben kiszúrtam. Amikor ideköltöztek a fenyvesek alá, a szemközti sorház legszélső házába. Pontosan emlékszem rá. Pillangókat kergetett, a fák alatt. Ott a házuk szélénél. Anyám hiába kiabált utánam. Átszaladtam hozzá. Rohantam a fák közt, az úttesten, és ott voltam, az útszéli vadvirágok és pillangók közt. Lia fürtös szőke haja az ujjaim tapintása alatt. Meleg, puha, kisbabahaja volt. A smaragdzöld szemek óvatosan néztek rám, de nyugodtan állt, csendben, meghökkenten. Kezem a fején, s lágyan megsimogattam. Az anyukája mellettünk állt, és kérdőn engem nézett.

Mark! Gyere, megyünk be! - anyám kiáltott utánam. Talán félt, hogy bántani fogom, az új szomszéd gyerekét.

Marknak hívnak? - kérdezte Lia anyukája. Lehajtott fejjel Liát néztem és bólintottam.

Mark de Noir vagyok - sarkon fordultam, és visszafutottam a házunkhoz. Anyámék után. Akkor négy éves voltam.

Liát alig láttam. Nekünk folyton programjaink voltak, hoztak-vittek, a szüleim elfoglalt emberek. Lia bizonyára kint bóklászott ott a városszéli házuk oldalában, cseperedett. Aztán egy nap. Emlékszem, a nyári iskola előtti hétvégén. Újra láttam. Akkor tudtam meg, hogy balettozik. Rózsaszín balett fátyolszoknyában volt, rózsaszín harisnyában és tornadresszben ugrált. Záróelőadás után voltak. S nem tudtam megállítani a lábaimat. Hozzá szaladtam.

Szia! - csak ennyit mondtam, megfogtam a kezét, és a számat a homlokára szorítottam. Hintőporillata volt. Párás meleg volt aznap. Lia keze puha és meleg volt. És szerettem. A puha kezét, a fehér bőr balettcipőjét, a kérdő zöld szemét, a szép, szoros kontyos haját. Liát. Ő négy volt, én hat. De a mai napig emlékszem, minden másodpercre.

Azóta eltelt tizenhárom év. De a Lia iránti gondolataim semmit nem változtak. Tudtam, hogy ott él, az úttest másik oldalán. Tudtam, hogy heti háromszor itt halad el a balettiskola felé a két ház közt az úttesten a fák alatt. Tudtam, hogy csak otthon hordja kiengedve a haját, és szép egyenesszálú szőke haja van. Mindent tudtam róla... és semmit.

Magamról fele ennyit se tudok. Tudom, hogy valamiért foglalkoztat ez a lány. Már tizenöt éve. Valamiért soha nem felejtettem el. Az agyamban egy kis zug fenn van tartva Lia számára. Talán nem csak a fejemben. Talán... a szívemben is. Tudom, hogy tetszik nekem. Csak azt nem tudom, mit kezdjek ezzel a nagy tudással.

Tudom, hogy Lia miatt kezdtem el cigizni is. Apám kocsijában jöttünk haza. Péntek este volt, és a balettiskola előtt lépésben haladtunk a sok kocsi miatti torlódásban. A kivilágított üvegteremben ilyenkor fény van. Az utcáról pedig be lehetett látni. S megláttam. Liát. Először igazi előadási nagy tütüben, spiccen. Olyan szép volt, mint egy menyasszony. Térd alattig érő sűrű ekrü tüllszoknyában. Tizennégy éves volt. És gyönyörű. Hetekig azon rágtam magam, hogyan érhetném el. Aztán beugrott. Egyetlen ponton találkozhatnánk. Itt a két ház közt, amikor ő hazafelé tart balettről. Onnantól már csak a terv járt az agyamban. Hosszas előkészítő munka volt. Ki az, aki a ház előtt a legváratlanabb időpontokban is csak úgy... ácsoroghat? Aki éppen elszív egy cigit. Kész. Ennyi. Időzítés kell és megvan minden. Nem vagyok egyáltalán nagy dohányos. Akár ebben az órában letehetném a cigit, mert nem szoktam rá. A cigi nekem csak eszköz. Liához.