Tobozba zárt szívek

Vanessa

A bordószín Vauxhall Adam-om motorja csendesen dorombol ma is az erdei nyomtávú úton. Imádom a fenyveseket, ahogy felém borulnak minden egyes munkába vezető utamon. Egyetlen sáv van errefelé kijárva, amely jól látszik akármikor erre jövök. Ezen már annyiszor elgondolkodtam, hogy napjában kétszer teszem meg én az utat, a főnököm is néhányszor, de ennyi is elég a kétsávos nyomtávhoz? Bekormányzom a Vauxhallom a madártetőszerű kis parkolóhelyemre és csak bámulom a főnököm birodalmát. Hatalmas ablakok nyílnak a fenyvesekre, és most visszatükrözik az ezüstfenyők óriási erdejét. Ujjaimmal a kormányt simogatva ülök a kocsimban és álmodozok. Milyen lehet ebbe a házba hazatérni? Távol mindentől, elzárva a világtól, sehol egy teremtett lélek csak az erdő. Fűzős sportcipőmmel kilépek az esőbe és próbálom kerülni a tócsákat, kezemben a kulcsokat csörgetem és mielőtt bőrig ázok bemenekülök a ház biztonságos melegébe.

Jó reggelt! – kiáltom be, bár tudom, hogy reménytelen próbálkozás. Hétfőn reggel erre a kiáltásra sosem kapok választ. A karórámra pillantok és megállapítom, hogy kilenc óra múlt öt perccel, és a főnököm ezek szerint még mindig ágyban. Ha nekem is a házam lenne az irodám én is megtehetném, hogy akkor mászok ki az ágyból, amikor csak akarok. A krémszín járólapon nyikorog a cipőm talpa. A reggeleim általában mindig ugyanúgy indulnak. Szeretem a munkám, de tényleg. Mert innen nem lehet elkésni. A főnökömet abszolút nem érdekli, hogy mikor és hogy érkezem és távozom, egyáltalán nem is értem, minek kell neki személyi asszisztens. Mert hivatalosan az vagyok. Szerintem valójában csak azt akarta, hogy valaki elpakolja az iratokat az asztaláról, témák szerint mappába, és valaki lefőzze neki reggel a kávét. Tehát miután megérkezem, megpróbálok személyi asszisztensi külsőt kölcsönözni magamnak, mert bár meglehetősen ritkán, de előfordul, hogy ügyfelek érkeznek az erdei házba, vagy külső beszállítók, vagy a munkások, mérnökök, tárgyalásra igyekvő ismeretlenek. Igaz én vezetem a főnököm határidőnaplóját, de váratlan esetek mindig akadnak. Lerántom magamról a farmerem és az elnyűtt több éves pulóverem és fehér blúzra és szürke térd felett érő ceruzaszoknyára cserélem öltözékem, a harisnya már rajtam van, itt csak a körömcipőbe bújok bele és ideje felnéznem az emeletre. Kopog a cipőm sarka a lépcsőn, ahogy az emeletre tartok.

Liam! - tolom be a tenyeremmel a hálószobája ajtaját. Tessék, a főnököm, hason fekve szétterülve a királyi méretű franciaágyában, egy szál lepedővel a derekán. Hát éppen nem egy főnök típus.

Korán jöttél! – morogja a párnájába. Hála istennek legalább nincs mellette semmiféle cicababa. Meg tudok őrülni, amikor a nőivel kell találkoznom a lépcsőfordulóban.

Liam, negyed tíz van, és tízkor várnak Ezüstharmaton a munkások! - lépek a gardróbszekrényhez és rutinosan lekapok egy inget a vállfáról. Szemem megakad a gyönyörű panorámán. Liam de Noir hálószobájának mennyezettől padlóig terjedő tolóajtós ablakai a fenyvesekre és a tengerre néznek. Meg sem érdemli ezt az álomszép kilátást, mert sosem értékeli.

Hagyj aludni! – dünnyögi Liam a párnába.

Főzök lent kávét. Ezeket vedd fel! – dobom az ágyra a ruhákat és kopogó cipővel elhagyom a hálószobáját. Fárasztó egy pasas! Már lefő a kávé, mire leér az irodaszintre. Rám sem néz, csak beletúr göndör hajába és kávéscsészét keresgél a konyhapultnál. Jön-megy, leforrázza a kezét és az íróasztalánál keresgél. Reménytelen eset!

Bejövő hívás! – szólok rá az íróasztalom mögül, ahogy felvillan a zöld fény a vezetékes telefonon és meg is csörren.

Fogadd! – égeti meg a nyelvét és felszisszen.