Destiny VI - Az új Végzet [✔] {Javításra vár}

~6.10~

Harmadik személy

Két férfi távozása után változás keletkezett a fűzfák közt. Senki sem vette észre, ő csak magányosan álldogált ott nézve, hogy mindenki elfelejtkezik róla. De nem adta fel. Addig nem fogja feladni, míg az új gazdája meg nem látja, és el nem fogadja őt.

Hófehér könyv alatt megbújva, mégis reménykedve növekedett, hátha meglátják. Hiszen ő volt, aki létre hozta a gazdája könyvét. De még ha nem is vette észre, a mulatságos reakcióival kis időre be érte. Ettől függetlenül eldöntötte, hogy amint nagyobbra nő, ismét ki fogja vonzani, hogy láthassa.

Az a könyv alatt egy kicsiny hófehér fűzfa napról-napra növekedett...

Jackson

Én magam se tudom miért, de meg akartam nézni, hogy vajon valóban jól van-e. Szobája előtt álltam és hirtelen azt sem tudtam benyissak, vagy bekopogjak? Még ha az én házam is, vagyis Desmondé, attól még az ő személyestere.

Mély levegőt vettem, lassan kifújtam, amit még kétszer megtettem, és utána emeltem a kezem, hogy bekopogjak. Kettőt koppantottam, de nem jött válasz. Megint kopogtam, megint semmi válasz. Szóval az idegeimen akar játszani.

Minden mindegy alapon a kilincsért nyúltam, lenyomtam és szinte berontottam a szobába, de ami látvány elém tárult lábam a földbe gyökerezett. Az ágy előtt ült, lábai kinyújtva, kezei csak lógtak a teste mellett. Szemeiből folytak a könnyei, mégis üres tekintettel bámult maga elé. Könyvet a szoba legtávolabbi sarkában pillantottam meg.

Fogalmam se volt, hogy mit reagáljak, vagy mit mondjak. Őszintén meg mondva sose hittem, hogy sírni fogom látni ezt a férfit, hiszen mindig érzéketlen, közönyös, vagy egyszerűen póker arca van. Zavaromban egyik lábamról álltam a másikra.

- Szánalmas vagyok, igaz? - halk, rekedt hangot hallva hirtelen azt se tudtam ki az. Lelkileg összetört, teljesen.

- Dehogy! - vágtam rá. Bentebb léptem, ajtót becsuktam magam mögött és leguggoltam mellette. - Bárki összetörne egy ilyen hír után. - Próbáltam elkapni a tekintetét, de egyáltalán nem engedte. Egyszerűen nem akart a szemembe nézni, ami már engem idegesített. - Desmond - szóltam neki halkan. Lehunyt szemekkel elfordította a fejét, és még több könny csorgott le az arcán. - Nem szégyen, ha sírsz. - Két kezem közé fogtam az arcát, és magam felé fordítottam. De még így sem nézett rám. - Ezzel csak azt bizonyítod, hogy vannak érzelmeid - suttogtam.

Lassan kinyitotta a szemeit, mire rámosolyogtam. Mindkét ujjammal a könnyeit törölgettem, de mintha csak több keletkezett volna, amitől pánikba estem.

- Nincs baj - suttogtam és magamhoz húztam. Guggolásomból térdelés lett, főleg ahogy a kezeivel átkarolta a hátam és jobban bújt hozzám. Borzasztó ilyennek látni. - Nincs semmi baj. - Mondtam halkan, közben a haját és a hátát simogattam. Próbáltam nyugtatni, de tudtam, hogy míg ki nem sírja magát nem tehetek semmit. És ez fájt..

***

Mikor hallottam, hogy kezdett alábbhagyni a sírása próbáltam kicsit eltolni magamtól, de nem engedett. Ujjaival a pólómba markolt, amit érezve még megmoccanni se mertem. Pedig már fájtak a térdeim.

- Sajnálom - hangja rekedt volt a sírástól, de legalább hangosabb lett. - Nem akartam ennyire kiborulni, de.. - Mély reszketek sóhajjal elhúzódott tőlem.

- Jassa elmondta - félszemmel rám nézett. - Melyik borított ki ennyire? - Mély levegőt vett és lassan kifújta. Lábait törökülésbe tornázta, kezeit összefonta a mellkasa előtt. Követve a tettét leültem mellé, de még mindig őt néztem.