A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

4. fejezet (Az emlék a múlté már)

Mags. Maggie még éppen elkapta a fiú halk köszönését, bár nem árulta el. Könnyek gyűltek a szemébe. Senki nem hívta őt még ilyen kedvesen ezen a néven. Senki... kivéve két embert. A szüleit.

* * *

1980. november; Mágiaügyi Minisztérium, Varázsbűnüldözési Főosztály

- Megvannak!

Egy magas, rozsdabarna hajú, szikár fiatalember benyitott az egyik iroda ajtaján, és elkurjantotta magát. A kis, otthonos helyiségben csak egyetlen nő tartózkodott, akit látszólag teljesen felvillanyozott a hír. Mikor megfordult, talárja suhogott körülötte, hosszú szőke haja pedig mintha életre kelt volna.

- Indulás! – felelte hasonlóan hevesen, csillogó, szürkéskék szemekkel.

- Még nem, Lia – ingatta a fejét a férfi. – Előbb Rémszemnek kell szólni... - mondta, miközben már hátrált is ki a szobából. Lia követte őt.

- Mordon nincs itt – hallottak egy hangot maguk mögött. Arisztokratikus tartása, rideg hangja szinte visszaverődött a folyosóról. A férfi sebesen pördült meg a sarka körül, és meglátta varázslótalárban, most is kifogástalanul öltözött főnökét. – Jelentést kérek, Bradley!

- Oh, Mr.. Kupor... - mondta tisztelettel, bár sosem volt kenyere a kivételezés. Még akkor sem volt hajlandó hízelegni, ha éppen a főnökeivel nézett farkasszemet. – Jelentést kaptunk a Lestrange házaspárról. Tévedtünk, nem menekülnek... - morogta. – Az eltűnt nagyurat keresik – sietett a magyarázattal. – Talán most elkaphatjuk, ha sietünk. Szükség lenne még két emberre, és Alastorra is.

- Mint mondtam, ő most nincs itt. Vigyék magukkal Caident – felelte ő is sietve. Miközben utasításokat adott ki az akcióra abban a hitben, hogy két legjobb emberét küldi ki az akcióra és még egy segédet, próbálta leplezni vérszomját is. – Mire várnak? Tudnak mindent, menjenek! – seperte ki őket a főosztályról.

Persze egyiküket sem kellett noszogatni, ha egy kis akcióról volt szó. Ehhez járult még Kupor rejtegetni próbált vérszomja, ami titkon kicsit rokonszenves volt a fiatal, ambiciózus parancsnokhelyettesnek. Kupor sem véletlenül választotta őt maga mellé a helyettesének. Aurelia, aki Bradley felesége volt és egyben gyönyörű, egy szem, kétéves lányuknak az édesanyja, aggódva pislogott párjára. Mielőtt beszálltak volna a liftbe, saját ajkait férjéére nyomta.

A munkában tilos a csók. Ebben maradtak. A fiatal pár mégis megszegte most ezt az egyezséget, s csak perceknek tűnő másodpercek után húzódott el. Mélyeket lélegezve próbálták ütemesen dobogó szívüket lecsendesíteni, miközben Caiden hívta a liftet.

Miután kiértek a minisztériumból hoppanáltak a megadott helyre, a céltól fél kilométerre. De a hely nem volt üres.

- Ejnye-bejnye... - Bellatrix Lestrange az egyik fa törzsének dőlve vigyorgott rájuk. Pálcáját feszesen tartotta, mintha bármelyik pillanatban lőni akarna vele. – Nézzétek fiúk kik látogattak meg minket? – gúnyolódott.

- Ezt küldi Barty? – vihogott egy sápadt képű férfi is Bella mellett. A fény még csak most esett a „fiúkra", akik körben álltak az út szélén, mintha csak őket várták volna.

- Nagyon szép munka volt, Bianca – vigyorgott Bellatrix.

- Köszönöm, nénikém – hajtott fejet a lány.

- Bianca? – döbbent meg mindhárom auror. Ismerték az előtűnő árnyat. Az a fiatal lány volt az, akit Bradley titkárnőjeként alkalmazott, mert megesett rajta a szíve.

- Bianca, mit művelsz?

- Senki nem engedte meg, hogy megszólalj! – rikácsolta Aureliának Bellatrix Lestrange, majd ismét szélesre húzta a száját. Ez nála az elismerés jele volt, az aurornak arcizma sem rendült. – Ez izgalmas lesz – búgta.

Mire észbe kaphattak volna, már mindenki kezében villant a pálca. Az aduász azonban Barty Kupor volt – az ifjabbik. Csuklyában harcolt, legyőzte Caident, aki pálcáját vesztve, immár élettelenül csuklott össze a harcban. De Kupor is vesztett valamit. A csuklyája lehullott róla, és már nem volt kétséges, meg kellett ölniük a Diggory házaspárt, ha rejtve akarták tartani a titkukat. Kupor Jr. tétovázás nélkül szegezte előre a pálcáját, amiből rögvest előtört a zöld fény. Bellatrix a nőre szegezte a pálcáját, és kimondta rá a kések átkát.

- Csatlakozol-e hozzánk, hogy megvédd magad és a porontyodat? – kérdezte vérszomjasan. Aurelia szeme kikerekedett. Maggie!

- Ha bántani mered... - sziszegte felszegett állal, holott lassan mindenét vörösre színezte a vére.

- Oh, mi lesz? – vigyorgott amaz. – Mit tud tenni az anyucikája velem... a halott anyucikája? – kacagott. – Unlak – legyintett nem sokkal később. Aurelia pedig, mikor látta a végét, átváltozott egy fenséges fehér hattyúvá, és rikoltani kezdett. Fájdalmasan gyönyörűszép búcsúének volt. Hangja csak jóval azután csendesedett el, hogy teste már nem mozdult többé.

Margaret Diggory, tizennégy évvel később ijedten nyitotta ki a szemeit. Szinte hallotta anyja utolsó kiáltását.

- Gyere, húgi – Cedric kezét érezte a vállán-, mennünk kell. A táborban halálfalók vannak.