Jeges csók

Az a bizonyos éjszaka

Telihold volt. Olyan telihold mely messze fényesebb volt a megszokott teliholdnál. A fekete éjszaka leple alá senki sem rejtőzködhetett ily világítás mellett. Ahogy Yvette sem. Hosszú évek tapasztalata volt kezeiben s lábaiban, de mégis érezte hogy valami nincs rendben. Érezte hogy ma este nem lesz olyan gördülékeny a munkája mint bármely máskor ezidáig. Szapora, halk lépteivel egyre közeledett a kastélyhoz. Az utolsó dombra felérve megállt, s mély légzésre koncentrált miközben tekintetével a kastély összes létező bejáratát felkutatta. Máskor is csinált már ilyet, akkor most mégis mi olyan más? Miért érzi hogy a szokottnál hevesebben ver a szíve és mintha zúgna a feje?
Ellenőrizte tőre markolatát a combjánál, majd utolsó mély levegőt véve az erdőszéli fák árnyékában tovább osont kecsesen a kastély fele. A falhoz érve oly óvatosan osont de egyben kecsesen, akár csak egy táncot prezentálna egy színpadon. Átlag ember nem tudott volna ilyen rohanás mellett nem szuszogni, ez is gyakorlatának eredménye. Felmászott az egyik fára melynek ágáról simán a fal másik oldalára tud ugrani. De mégis habozott. Valami azt mondta tudata mögött hogy ezt az alacsony falat vissza felé nem fogja tudni ilyen könnyedén átkelni, hiába a falmászó tudása és a hatalmasat ugró izmos lába.
Röpke habozás után azonban mégis átkelt a falon. Földre érkezése nem keltette fel a főkapunál álló őröket, sem az udvaron járőrözőkét. Olyan jól elbeszélgettek egymással mintha ezért lennének fizetve. De ha a mai éjszaka sikeres lesz Sophia számára az őrök nem hogy fizetést nem fognak kapni, de fejt vesztve fognak pánikolni. Szó szerint fejet vesztve.
Felkelt a kis bokor mögül és a holdfényben utoljára csillantva vörös fürtjei a kastély épületének árnyába olvadt. Bemászott a konyha ablakon, ahol síri csend fogadta viszont. Tovább lépkedve a folyosó szintén kihalt volt. A fények mellett ezt egészen furcsállta. Az egy dolog hogy a cselédek már alszanak, de járőröknek kéne lennie legalább a sarkokon. A biztonságért várt pár percet, majd megbizonyosodva a tiszta terepről, gyengéd léptekkel ment a vörös szőnyegen. A sarkoknál extra óvatossággal közlekedett, hogyha mégis szembe jönne vele valaki előre hallja és felkészüljön, ne csak miután elsikítja magát az illető. Sosem szeretett a kelleténél több emberrel elbánni...
A trónterem hatalmas tölgyfa ajtajai, a maga arany kilincseivel tárva nyitva voltak. Mégis melyik bolond hagyhatta így? Nem félnek az egyszerű tolvajoktól? A benti gyertyák épp elég fényt adtak ahhoz hogy a sötét teremben minden ami aranyból vagy más értékes dologból volt kivehető legyen a homályban. A hatalmas trón,  vázák, a dísz páncélok, az aranyfonállal hímzett szőnyegek.. 
Megrázva a fejét gyorsan emlékeztette magát miért is van itt. Nem lopni jött ma este, hanem ölni. Ezt kell mindenképpen teljesítenie. Határozott léptekkel mégis belépett a trónterembe. Mintha valami hívta volna tudat alatt. A pulzusa megint elkezdett gyorsulni, mely nem vall egy gyilkosra. Lehet túl nagy falat volt ezt elvállalni? Maradnia kellett volna a kereskedőknél és gazembereknél?
A trónterem közepébe érve megszakította gondolat menetét a hirtelen huzat, melyet nagy csattanással követett a kapuk záródása. Tekintetét a bejárathoz kapva már nem látta az arany kilincseket, mert a gyertyákat elfújta magával a nagy huzat. 
Egy maga állt a hatalmas terem közepén. A feketeségben. Teljesen egyedü-
*clack*
Feje zúgni kezdett, a tenyere pedig izzadni. Nem volt egyedül abban a teremben.
*clack... clack*
De még mennyire hogy nem volt egyedül.

Remegő kezét a tőr markolatára téve hallgatta mennyire lehet közel a hang.
*clack*
Távol van de egyre közelebb.
*clack*
Annyira izzad a keze hogy nehéz biztosra fogni tőrt. Ki fog csúszni a kezéből.
*clack*
Muszáj nyelnie, de fél hogy ha megteszi az a valami abban a pillanatban a képében lesz támadásra készen.
*clack*
Tudja hogy egyre közelebb vannak a léptek hangja de annyira vízhangzik a terem hogy már nem biztos benne...
És ekkor minden elcsendesül. Megáll az élet, megáll a levegővétele. Várja, tőrét bizonytalanul markolva, mi fog történni.

Majd a toronyóra éjfélt üt. Messze van a trónteremtől, hangjától mégis majd a földre rogy a lány. Olyan hangosan zúg a fülében a harang hogy beleőrül. Olyan szinten, hogy csak fázis késéssel veszi észre a hatalmas fájdalmat a jobb karjában. Valamit belé vájtak, és a csuklója le van szorítva valaki kezében, nem tudja a tőrt előrántani, de amekkora fájdalom van a karjában nem is biztos hogy képes lenne rá.

Habozva majdnem felordít mely biztos idevonzaná az őröket. De támadója elhallgattatja valamivel. Valami hideg, de egyben meleg és puha dolog záródik ajkaira. Mi az isten lehet ez?

A gyertyák mind felgyúlnak, és ragyogó égkék színű szempár mered a lány zöld szemeibe.
Ajkaik pedig szorosan egymásén.