Sűrű, szürke köd szált le reggelre. Hidegvolt és mindent beterített a hó. Egy lány igyekezett az isbolába. Sietett, mert mint mindig késésben volt.
Megétkeztem a vasútállomásra. Az állomás kihalt volt és csendes, csak a vonat kürtje hallatszott. A vonat begördült az állomásra, és a lány felszállt. A vonaton egy idős hölgy, egy csapat tinézsder, akik hősködve használták a vonatot játszótérnek, és egy olyan húsz év körüli ember utazott. Előrébb sétáltam, de hirtelen megálltunk, a vonat elkezdett nyikorogni és a vészjelzők azonnal kigyulladtak. Pánikba estem, de próbáltan higgatt maradni. Vissza sétáltam. Mikor visszaértem fel segítettem az idős hölgyet, mindenki otthagyta őt inkább elbújtak az egyik fülkében. Az idős hölgyel elindultunk a többiek felé. Mikor odaértünk minden hősködő menő fiúból, egy romhalmaz lett. Szó szerint egymást ölelgették és nem mertek elmenni a másik mellől. A vonat tovább nyikorgott mintha oldalra dőlne. Otthagyom a többieket és a vonat elejébe szeladok. Egy ötven év körüli férfi feküddt ájultan a földön. A vonat egy óriásit reccsent. Be nézek a vezető fülkébe, az ajtó csak nehezen nyílik. A vezető nem volt a helyén, gondoltam szétnéz a vonat körül. Vissza sétálok a többiekhez, otthagyva az ájult férfit.
Már eltelt egy fél óra, senki nem volt hajlandó visszajönni velem. Nem volt se térerő sem életjel másokról. Az ajtók pedig nem nyiltak ki. A vonat már csak néha néha reccsent eggyet. Bátorságot vettem magamon és megindultam előre az ájult férfi és a vonatvezetőnek semmi nyoma. Csak annyira tudtam gondolni hogy a sofőr visszatérve megtalálta, és valamelyik fülkében vagy széken próbálja ellátni a sebeit és felébreszteni. Visza sétálva figyelem a székeket és arra gondolok, hogy miért nem kér tőlünk segítséget. Visszaérve átnézem a kabinokat, amikor hinrtelen becsapódik az ajtaja. Próbálok kiabálni de hiába, nem jön értem senki.
