A zongora hangja | Niall Horan FF

▫22.Fejezet▫

Niall

Ma a zeneiskolában elmaradtak az óráim, valami ellenőrzés miatt, ezért szabad lett a délutánom. Az alkalmat kihasználva úgy döntöttem, elmegyek az edzőterembe, utána pedig találkozok az egyik haverommal és megiszunk valamit. Nagyjából két órát edzhettem, aztán mikor végeztem, kifáradva indultam el a kocsim irányába, ami a közelben várt addig rám. Kulcs után matattam, hol a zsebemben, hol a táskám legalján, mikor az egyik utcáról kifordulva nekem jött valaki a sarkon. Elég nagy lendülettel jött belém, csoda hogy nem esett földre tőle. Helyette a telefonja és még néhány dolga landolt a talajon.
-Jaj, jó ég, annyira sajnálom!-temette a tenyerébe az arcát zavartan a lány. Hangja ismerősen csengett. Bár nem olyan régóta ismerem, azonnal felismertem, hogy ez a lány nem más, mint Kimberly. Szégyenében bele se nézett a szemembe, helyette inkább a földre esett telefonjáért nyúlt, de én megelőztem a mozdulatát.
-Nem hittem volna, hogy még ma is fogsz rám haragudni a tegnap miatt, Kimberly. Hogy képes leszel fellökni az utcán...-kuncogtam, mire a lány végre rám emelte tekintetét. Sosem fogom elfelejteni a tegnap megjelent gyűlöletet a szemében, ami addig számomra teljesen ismeretlen volt. Rossz volt úgy látni, reméltem, hogy az idő elteltével megbékél a ténnyel, hogy énekelnie kell, ezért próbáltam vele poénkodni. A mostani nézését sem fogom egyhamar elfelejteni, az biztos. Kimberlyt mindig vidámnak ismertem meg. Láttam már a dühös, a boldog, a félénk, és még nagyon sok énjét, de a mostani teljesen más volt. Látszott, hogy valami történt vele. Talán a szomorúsághoz tudnám azt hasonlítani, amit észrevettem rajta, viszont nem tűnt annyira szomorúnak. Inkább mintha összetört lett volna belül.
-Mr.Horan?-vette át tőlem a dolgait megszeppenve.-Nem, dehogy haragszom. Én csak... Mindegy, nagyon sajnálom, nem akartam fellökni...-kezdett el magyarázkodni, amit én mosolyogva félbeszakítottam.
-Kimberly, csak vicceltem!-nyugtattam meg, aminek hatására egy baromi nagy műmosolyt küldött felém. Talán a tanáripálya tette, de egyből aggódni kezdtem érte. Tudom, hogy felnőtt, képes megoldani a dolgait, viszont nyilvánvaló, hogy történt vele valami rossz. Nem szokott ő így viselkedni.-Minden oké?
-Persze!-felelte látszólag  határozottan, de engem nem sikerült átvernie.
-Biztos?
-Igen, de ha lenne is valami, akkor sem a tanárommal osztanám meg! Hagyjon, kérem, Mr.Horan!-mondta dühösen, miközben kerülte a tekintetemet. Kicsit meglepődtem, ugyanis nem pontosan erre a válaszra számítottam. Meglepve felvontam a szemöldökömet, rögtön ezután Kimberly szomorúan megrázta a fejét, kezével pedig eltakarta az arcát.-Sajnálom, Mr.Horan-mondta halkan, remegő hangon. Azonnal észrevettem, hogy nagyon nincsen jól. Esküszöm azt hittem, előttem fogja magát elbőgni. Arra nekem pedig semmi szükségem nem volt.
-Semmi baj, Kimberly, nem bántottál meg. Nehogy elkezdj nekem sírni, mert az olyan helyzeteket én nem tudom kezelni!-figyelmeztettem, amin legnagyobb örömömre kicsit elnevette magát. Hurrá, ez már félsiker, Horan.
-Nem fogok. Nagyon ciki, amikor az ember a saját tanára előtt sír-nézett fel rám gyönyörűszép szemeivel, ami tele volt bánattal. Borzalmas volt így látnom. Zavartan betűrt egy hajtincset a füle mögé, amit a szél az arcába fújt, közben a karján lejjebb csúszott a kabátja. A farmeranyag alatt a csuklója meg volt sérülve, szinte teljesen biztos voltam abban, hogy valaki bántotta. Mondjuk erőszakosan viselkedtek vele, megszorította valaki a karját dühében vagy ilyesmi. Mindenesetre nagyon rosszul nézett ki.
-Mi történt a csuklóddal?-nyúltam az említett testrésze irányába, amit feszengve elhúzott az érintésem elől.
-Beütöttem-vágta rá gyorsan, mialatt lejjebb húzta a ruháját. Sütött róla, hogy nem az igazat mondja. Szerintem még ő sem hitte el magának, hogy mekkora hülyeségeket beszél.
-Szóval beütötted... Egy olyan dologba, aminek voltak ujjai és ahogy látom, még körme is?
-Oké, kicsit összevesztem a barátommal. Szakítottunk, ennyi!-tárta szét a karját ingerülten. A válaszát hallva én is ideges lettem. Annyira kurvára utálom azt, amikor egy srác rosszul bánik a barátnőjével. Kimberly csuklóját látva pedig csak még inkább megerősödött bennem ez az érzés.
-És egy szakításért ezt kell csinálni?!-tettem fel neki újabb kérdésemet lesajnálóan felnevetve. Kezd összeállni a kép. Most már érthető a rossz kedve. Igazából ez magyarázatot ad mindenre. Furának tartottam, egy "kicsi összeveszés" miatt ilyet kell tenni egy olyan személlyel, akit szerettünk. Nem ismertem Kimberly és a barátja kapcsolatát, de a mesélt két-három mondatból, abból nem szűrtem volna le, hogy ilyen is megtörténhet közöttük.
-Nem szeretnék erről magával beszélni-mondta egyszerűen, nyugodtan csilingelő hangjával. Hát, jó. Ha nem, hát nem. Kijelentésére elnevettem magamat, mert ebben viszont igaza volt. Az ő helyében én sem vágytam volna rá, hogy a tanárom faggasson ki a problémáimról. Mit is hittem, pont nekem fog majd a párkapcsolatáról beszélni. Meg még mit nem.
-Oké. Remélem, megoldódik a problémád akkor-mosolyogtam rá bíztatóan, és tovább indultam volna a kocsim irányába, de ő felháborodva utánam szólt.
-Most komolyan egyedül hagy?
-Nem ezt akartad?-kérdeztem összezavarodva. Egyértelművé vált, hogy ő is ugyanolyan követhetetlen nő, mint a többi. Ha azt mondják, hogy hagyjuk őket, akkor tilos őket egyedül hagyni. Tagadhatatlanul tehetetlenül éreztem magamat, mert nem értettem, mi lenne a helyes lépés a részemről.
-De, de azért jó volt egy kicsit beszélgetni. Edzeni megy?-kíváncsiskodott a tanítványom, amitől végképp elvesztettem a fonalat. Az imént még megmondta, hogy hagyjam a francba, most pedig a társaságomat keresi. Ember legyen a talpán, aki tudja követni ezt a lányt.
-Ami azt illeti, most jövök onnan-feleltem szórakozottan. Kimberly a válaszomra némán bólintott, aztán hirtelen gyönyörű mosolyra húzta ajkait, ami a néhány perccel ezelőtti bánatos énjéhez képest öröm volt számomra.
-És nem tetszik éhesnek lenni?-kérdezte még mindig vigyorogva.
-Én mindig éhes vagyok-mondtam megrántva a vállamat, ahogy átgondoltam az életemet. Őszinteségemre elnevette magát, aztán izgatottan folytatta mondandóját.
-Csúcs! Nekem van kuponom a Mekibe, mindketten éhesek vagyunk... Nem megyünk el enni?-kérdezte, amin nem kicsit döbbentem le. Összezavart a lány hangulatingadozása, illetve az, hogy én a tanára vagyok. Nem tudom, mit szólnának mondjuk a kollégáim ahhoz, ha közölném, hogy az egyik tanítványommal voltam gyorsétteremben, miután szakított a pasijával. Rohadt hülyén hangzana, ráadásul mindenki baromnak nézne. De a kaja, az kaja.
-Szerinted ez jó ötlet? A tanároddal Mekizni?-ráncoltam a homlokomat kérdőn.
-Fogalmam sincs. Iszonyatosan hülyén hangzik, de jelenleg talán maga az egyetlen ember, akivel szívesen beszélgetnék. Úgyis elfelejtené, amiket mondok, mert nem hinném, hogy annyira kíváncsi lenne rá, de legalább elterelném a gondolataimat. Még akkor is, ha az előbb pont az ellenkezőjét mondtam magának. Még akkor is, ha maga a tanárom-mosolyodott el bizonytalanul a lány. Kicsit haboztam a válaszon, mert nem tudtam, mennyire lenne helyes ez a munkám szempontjából úgy, hogy ő a diákom.-Ne már, Mr.Horan, milyen másik programja lenne mára, ami ennél jobb?
-Földrajz témazárót állítanék össze, aztán találkoznék az egyik barátommal-gondolkoztam el a tervemen, ami a kajálás lehetősége után már nem is hangzott annyira jól.
-Hát, a témazáró rossz válasz. Szerintem a Meki jobban hangzik-vette elő pénztárcájából a kuponokat, ezzel jelezve, hogy megváltoztathatom a döntésemet.
-Oké, de akkor gyere velem, mielőtt meggondolnám magamat!-forgattam meg a szemeimet egy halvány mosollyal az arcomon. Kivettem a kocsikulcsot a zsebemből, Kimberly pedig kacagva jött mellettem.
Fogalmam sincs, mi van ebben a lányban, de az biztos, hogy valamilyen különös oknál fogva nem tudok neki nemet mondani, még akkor sem, ha az lenne a helyes. Tudtam, hogy nem kellene vele mennem, de mégis szerettem volna vele tölteni az időmet.

Sziasztok❤
Itt a kövi fejezet. Már kicsit kezd alakulni a történet a babáim között😍
Mivel nem kell sokat tanulnom most, ezért sűrűbben lesznek részek
K💕