Száguldás és szerelem (Befejezett)

16 fejezet

 Teljesen kihalt volt Monaco utcái. Mondjuk nem csodálom hajnali fél háromkor. Én meg még a taxiban ültem és a fejemet az ablaknak döntöttem, hogy rendezzem a gondolataimat. Mert egyszer szembe kell kerülnöm vele, ő is itt van. Valahol... Külön kértem, hogy ha lehet akkor másik szállodában szállásoljanak el, ne ott ahol ő is van. Tudom, ez elég gyerekes viselkedés, de most mit tegyek? Még így sem állok készen arra, hogy a szemébe nézzek, az után. Az is elég megterhelő, hogy majd interjút kell vele készítenem.   A taxis miután, közölte hogy megérkeztünk a megadott címre, elrendeztem vele az úti költséget és a bőröndömet magam után húzva beléptem a hotel ajtaján. A recepcióssal mindent elrendeztem, majd a liftbe beszállva a szobámat megkeresve elfoglaltam azt. Ezután elkezdtem pár cuccot kipakolni és kinyitottam az erkély ajtaját. A friss éjjeli szellő nagyon jól esett, és az is hogy miután kiléptem a teraszra egyedül tudtam gyönyörködni a tájban ami elém tárult. Egy apró sóhaj szakadt ki az ajkaim közül, és már készültem bemenni és éppen fordultam meg amikor megakadt a tekintetem az egyik vendégen aki ugyan úgy, mint én kint üldögélt éjjel. Nem tudom, hogy mennyi ideje bámulhattam, de csak annyit vettem észre, hogy mintha megérezte volna, hogy bámulom felém pillantott és pont  találkozott a tekintetünk. Ott volt, igen ő volt az, ott volt két hét után akiért az életemet adtam volna. És csak bambán bámultuk egymást, amint ebből feleszméltem egyből be is rohantam a szobámba és becsuktam az ajtót, majd a fürdőbe futottam, hogy felfrissítsem az arcomat egy kis vízzel és hogy a légzésemet rendezzem. A tükörbe bámultam és a tükörképemet néztem, de tudtam hogy már nem vagyok ugyanaz az ember aki pár héttel ezelőtt voltam. Nem, tényleg nem. Mert ha valakivel akkor találkoztam az egy életvidám, szerelmes lányt látott, és nem pedig egy megtört csődtömeget. Bár ezt sikerült ezidáig elrejtenem, sikerült megtévesztenem az embereket, kivéve aki jól ismert az tudta, hogy mennyire megviselt ez. Bármennyire is próbáltam magabiztosnak tűnni, de nem sikerült. Mert arra eszmélek fel, hogy elkezdtek potyogni a könnyeim. És felidéztem annak a napnak az emlékeit. Hogy is tudtam volna elfelejteni? Minden pillanatára emlékszem, amikor a kocsi felborul, majd amikor fejvesztve rohanok, hogy megnézzem van e baja annak a srácnak akit mindenkinél jobban szeretek... Srácnak? Igazából már nem is a gimiben vagyunk,  rá kell jönnöm, hogy már tényleg ő is felnőtt. Teljesen megváltozott, a gimis beképzelt énjéből, ma már  döntés képes férfi lett. Igen, mert ő az nap döntött, ami teljesen megváltoztatta az életünket. Talán ennyi volt? Kipukkadt a rózsaszín köd, és ennyi? Egy akadály és mi feladtuk? A válasz rá az, hogy igen...  Feladtuk, hogy ne okozzunk több fájdalmat a másiknak. Azt mondják,  hogy most még fáj, de majd jobb lesz és elfelejtem. De hogy tudnám elfelejteni? 

Tudtam, hogy valami történni fog a Spanyol nagydíjon, éreztem de nem szóltam senkinek. Balesete volt én meg nagyon megijedtem,emlékszem minden szavára, minden mozdulatára, az arckifejezésére...

"Sietős léptekkel léptem ki az orvosi szobából, már szinte futva. Aki az utamba került azt majdnem fellöktem, mert csak egy célom volt minél hamarabb eltűnni. A könnyeimmel küszködve kértem bocsánatot, már majdnem kint voltam, de még hallottam hogy Charles megkérdezi, hogy mi a fene történt, mert látott sietősen és szomorúan elviharozni. Adam válaszát meg sem várva léptem ki, majd ezt az egész helyet elhagyva, próbáltam egy taxit fogni. Amikor az kirakott a szállásunkon, idegesen kerestem a szoba kártyánkat, és utána berontottam a szobába. Majd miután becsuktam az ajtót, a hátamat neki döntve és lecsúszva a földre, utat engedtem a könnyeimnek és zokogásba kezdtem. Nem tudom mennyit ülhettem ott,de nem engedtem be azt se aki kopogott, tudtam hogy ő küldött utánam valamelyik haverját, hogy nézze meg hogy élek-e még. Hallottam, hogy az ajtó másik oldaláról telefonál és a hangjából megállapítottam hogy Charles volt az. Éppen Adamnek magyarázta, hogy nem vagyok a szobába, majd idegesen elviharzott. Én meg erőt véve magamon, elkezdtem össze pakolni a cuccaimat, mivel szakítottunk nincs már  értelme, hogy maradjak. Miután végeztem szomorúan és egyben csalódottan néztem körbe, hogy mindent elhoztam ami az enyém volt, és kiléptem az ajtóból és egyben az életéből is... A kocsiban ülve nagyon sokat gondolkoztam, miközben a reptér felé tartottam, hogy haza menjek Londonba... Nem érdekel hogy mi van itt, és hogy a munkám miatt itt kéne maradnom, de én egyszerűen nem tudtam. A telefonom ezerrel csörgött, de én kikapcsolva azt dobtam vissza a táskámba. Biztos látták a tv-ben, hogy mi történt. Úgy utálom, hogy ilyen helyzeten a sajtó is folyton ránk száll. De legalább a következő cikk majd arról fog szólni, hogy szakítottunk, persze ezekre a parasztokra tartozik a magánéletünk... A repülőn ülve még nehezebb volt, hogy ne bőgjem el magamat. Alig vártam, hogy otthon valakinek kiönthessem a szívemet és magamba tömjek három doboz fagyit... Ha már ennyire el van baszva a szerelmi életem, jár nekem az hülye boldogsághormon. Legalább ennyi örömöm legyen az életben. Nyugtattam magamat, hogy igen is jár nekem az a fagyi..."

És ennyi is volt a szakításunk története, most  már a napjaimat szingliként tengetem és megtörten tegyük hozzá ezt az aprócska részletet, hogy úgy érzem, hogy a szívembe beledöftek egy kést majd azt háromszor megforgatták, és át is ment rajta egy úthenger, majd a maradékot kicsavarták. Hát, ja, eléggé szar érzés. De így belegondolva, fiatalok vagyunk, ő meg még fiatalabb nálam. Nem vehetem el a szórakozást az életéből. Menjen bulizni és csajozni. Megmondta, hogy nem köthetem meg a kezét, hát akkor tessék megkapta. Szabad lett. Már abban sem vagyok biztos, hogy annyira fontos voltam e neki. Lehet, hogy csak kitalálta ezeket a kamu szövegeket. Már láttam is egy lánnyal az instáján, szóval nagyon gyorsan túl is lépett. Mindegy, én meg egyből ki is cuccoltam a házából, nem akarok gondot okozni, és azon sem lepődnék meg, ha netalántán betoppanna az újdonsült barátnőjével...  Lehet, hogy őt ennyire nem érintette meg, de engem tönkre tett, de nem is értem miért én vagyok kiakadva hisz részben én dobtam őt, de ő is azt mondta a végén, hogy ha nem tudom ezt elfogadni akkor, lehet tényleg jobb lenne ha külön folytatnánk. Erről is a megismerkedésünk jut eszembe, amikor veszekedtünk, hogy kinek is a hibája, hogy egymásba botlottunk. Istenem, hisz mit hazudok magamnak? Mindenről ő jut eszembe... És bármennyire is makacs vagyok, és túl nagy a büszkeségem mégsem vallom be magamnak, hogy mennyire hiányzik a szeme, a szája, a mosolya és úgy teljes egészében ő. Az hogy átfogja a derekamat éjszaka amikor alszom, hogy puszit adjon a hajamra, hogy becézzen még az a hülye pimaszsága is rohadtul hiányzik...

Újból kibőgtem magamat miatta, pedig megfogadtam hogy többször nem fogok. De hogy lehetne ilyen hamar túl lépni? Igaz, hogy nem sokáig voltunk együtt, de összeköltöztünk és az felülmúlt bármennyi időt is... Ezeken gondolkodva forgolódtam az ágyamban, meg azon hogy holnap találkoznom kell vele, interjút kell vele készítenem és meg kell írnom azt a cikket.És hogy erre készen álltam e? Nem baromira nem. Látni akartam e? Baromira szerettem volna látni. Először fel akarnám pofozni utána pedig szenvedélyesen megcsókolni, hogy eszébe se jusson többet ilyet csinálni... És hogy holnap ebből mit fogok csinálni? Azt egyáltalán nem tudom, de bármi lesz is holnap, erős leszek...