| pretty boy. | /jikook/

chapter two.

Ismét vörös karikás szemekkel és rászáradt könnycseppekkel az arcomon keltem.Borzalmasan néztem ki.Félve ám,de kidugtam az orromat védelmező szobámból,majd a fürdő felé vettem az irányt a reggeli rutinom elvégzése gyanánt.
Észrevétlenül eltipegtem a fürdőig,ahova gyorsan beléptem és az ajtót erősen magamra zártam.
Arcomat szépen megmostam,de a sebet és a karikás szemeket semmi sem mossa le,így kénytelen voltam beletörődni ocsmány kinézetembe.
Hajamat kicsit megfésültem,ezzel egy fokkal elfogadhatóbb külsőt ajándékozva magamnak.
Két karomat megtámasztottam a mosdókagylón,majd erősen a tükörképemet kezdtem bámulni.Dühös voltam.És hogy mire?A saját létezésemre.A szüleimre,amiért életet adtak nekem.Ezek a gondolatok minden egyes nap átfutnak a fejemen,szinte már fel se tűnik,hogy nem tudok másra gondolni.
Kiengedve minden dühömet erősen a mosdókagylóra csaptam,majd elhagytam a fürdőt.
-Fiam,tedd magad hasznossá és hozz egy sört nekem.-hallottam meg édesapám hangját lentről,ahogyan ül az étkezőben és a reggeli újságát olvassa.Ez vicces volt,mivel a sör pontosan a hűtőben volt,azaz körülbelül két méterre édesapámtól,de ő mégis engem kért meg,kicsit sem szépen.
-T-te közelebb vagy.-feleltem halkan,ismét csak dadogva.
-Mit mondtál?-pattant fel a székről,miközben az újságot erősen az asztalra csapta.
Én csak gyorsan berohantam a szobámba,majd elfordítottam a zárban a kulcsot.Nagyon jó.Mennem kéne a magántanárhoz,de ha végigmegyek a folyosón megint meg fognak verni.
Ja,igen,magántanárhoz járok,mivel a szüleim nem tartják jó ötletnek,hogy emberek közé menjek,nehogy elfütyüljem az egyik kis titkunkat.
Muszáj volt mennem a tanárhoz,szóval a szekrényemhez lépkedve kiválasztottam a mai szerelésemet.
Egy fehér ing,rajta egy ujjatlan kék kötött pulcsi,egy fekete rövid nadrág és persze a jól el nem felejtett hosszú zoknim.Mindig így néztem ki,a ruháim csak ezekből a darabokból álltak,csak éppen más-más színekben.
Sóhajtva bevágtam a szekrényajtót,majd még a tegnap összepakolt cuccal teli táskámat a vállamra kaptam és ismét kiballagtam szobámból.
Békésen sétálgattam a lépcsőn lefele,de amikor leértem egy erős kéz csattanását éreztem meg arcomon.Nem kellett odanéznem,pontosan tudtam,hogy ki volt az.Mintha nem történt volna semmi,köszönés nélkül hagytam el az otthonnak nevezett börtönöm.

Unalmasan slattyogtam a célom felé,miközben fogadtam a kisebb-nagyobb bókokat a környék lakóitól.
"Nézd,ott van a tökéletes fiú!"
"Nem akarod kölcsön adni a zsebpénzed,hogy vegyek magamnak egy házat?"
"Máskor légyszi fulladj már bele a pénzedbe!"-csengettek fülembe az emberek szebbnél-szebb kívánságai felém.Apró lábaimat csak egyre jobban szedtem,táskám pántját meg már annyira szorítottam,hogy vörösödött a kezem.
Tűrtem a megszólalásokat,amíg nem jött az utcán egy hirtelen forduló,ahol bementem,így minden szépen abba maradt.Nyugodtan baktattam tovább,majd lassan megérkeztem magántanárom házához.
Udvariasan csöngettem,majd vártam a csodát.Nem sokkal később ajtót is nyitott a középkorú hölgy.
-Ah,Jimin.Mindig öröm téged látni.Gyere beljebb.-invitált be otthonába,ami furcsa módon nem bűzlött a drog és a pia szagtól mint az enyém.
Helyet foglaltam szokásos kis helyemen,azaz az étkezőasztalnál.
A tanárom készített mindkettőnknek egy kávét,miközben én előpakoltam a cuccaimat,majd hozzá is láttunk a tanulásnak.
[...]
-Viszlát!Akkor majd két nap múlva jövök.-intettem a tanáromnak,majd bezáródott előttem az ajtó.Ez a nő mindig lehel belém egy kis lelket,mivel tudja milyen életem van.Nem,egy titkunkat sem tudja,de gondolja,hogyha valaki családja ennyire tökéletes,akkor belülről van a hiba,méghozzá nem is kicsi,hanem orbitálisan nagy.
Ugyanazon az úton tipegtem hazafelé,megkaptam ugyanúgy a sértéseket,majd ez végre elhallgatott,amint beléptem a házunkba.
Körbenéztem.A húgom az étkezőasztalnál ült,éppen azt a fehér port szipogatta fel,amit kokainnak ismernek.Apa a kanapén üldögélt,ölében ismét egy örömlánnyal.
Anya pedig szokásosan csak ki volt dőlve a piától,ezúttal az előszobában.Csak szemforgatva próbáltam nem tudomást venni erről az egészről és észrevétlenül felmenni a szobámba,majd magamra zárni az ajtót.Hihetetlen,de sikerült.
Ismét a földön voltam.Nekem segítség kell.Speciális segítség,mert kezdek ebbe az egészbe nagyon belebetegedni.
Így hát gyorsan elővettem laptopomat,majd kikerestem egy környéken található pszichológus számát.Gyorsan bepötyögtem telefonomba,majd a fülemhez tartottam.
-Haló.-szóltam bele vékony hangon a készülékbe.
-Haló,helyi pszichológus szolgálat,miben segíthetek?-hadarta el gyorsan a másik oldalon a hölgy a tipikus mondanivalóját.
-Időpontot szeretnék kérni.-feleltem remegő hangon,nem tudva,hogy jót csinálok-e vagy nem.
-Jelenleg délután egy óra van,a mai nap délután hat órája megfelel önnek?
-Teljesen.-kezdtem el halványan mosolyogni,majd bólogatni,pedig tudtam,hogy a recepciós hölgy úgysem lát.
Kinyomtam a telefont,majd halkan,de megörültem.Lehetséges,hogy ez tud segíteni a problémáimon,az egész életemen.Halkan piciket kezdtem el ugrálni zoknis apró talpaimon,miközben már tűkön ülve vártam azt a bizonyos hat órát.