Az új kezdet

Eltelt egy év

A reggel csodaszép napjai semmit nem változnak itt a Tatooinon amióta megérkeztem. Úgyan olyan mint egy éve. Megunhatatlan. Az iker napok felkelése az a csoda amikor az éjszakából nappal lesz leírhatatlan. Az arcomat simogatja minden egyes hajnali nap sugár amikor ezen napok lassan felkúsznak az égboltra. Megtellek erővel. A reggeli meditációm már közel egy éve minden hajnalban a sivatag homokjában egy pokrócon kezdem. Érezni akarom minden reggel ezt. Hatalmas levegőt veszek majd kiengedem. Érzem a sivatag homokjába fújó meleg szél játékét a harmat cseppek illanását ahogy a meleg napok magához szólítják őket. Az ébredő sivatag állatai felkelnek. A ragadozók üregeikbe húzódnak az éjszakai vadászat után. Érzem ahogy a sivatag kis gyíkjai felkúsznak a bolygó homokos köveire és ők is a nap felé fordítják arcukat. Érzek mindent. De... de a lelkemben az egyensúly...az egyensúly...

-Gazdám! Rey mester! Merre van?- C-3Po bújt ki ekkor a kis párafarm egyik kijáratán.

- Itt vagyok sárga!- válaszoltam átszeleműlve. 

Kiengedtem a még bennem maradtlevegőt és lehajtottam a fejem. Kezeimet magam elé raktam és a homokba túrtam. 

- Megzavartam talán a reggeli meditációban?- nézet rám C-Po már előttem állva. Fejét szokás szerint billegetve járatja. 

Ekor BB-8 és artur is megjelentek a bejáratnál. Artur, ekkor vicces megfogalmazása amit Scipio felé intézett a droid nyelvén megmosolygtatott.

- Mit beszélsz, hogy én zavarok mindenhol és mindenkit? Mi az hogy nincs érzékem a pillanatokhoz? Nem értelek!-Scipio igen csak ráförmedt artura de nagyon tetszett a ketőjük újbóli párbeszédje.

Állandóan megmosolygtatott ez a két robot amióta velem voltak. Két öreg barát. BB-8 pedig mintha a gyerekük lenne. Szinte elmosolyodok a képen ami előttem termet hirtelen róluk.

Sóhajtottam egyet újból és felpattantam a takarómról. Felemeltem a botom és elindultam a házba. A házba amit lassan egy éve építek át, újítok fel és magaménak tudhatom. A ház amit rajtam kívűl 3 robottal osztok meg. Nagy segítségek ők nekem. A Tatooinravaló érkezésem után nem sokkal az ellenállók küldték utánam a robotoka. Pontosabban Fin érkezett meg velük. Újból csak egy mély és nagy levegőt vettem. Leültem a lakrészem asztalához és a botomat magam mellé támasztottam. Jó hideg víz.- Ez kell most nekem!-Jó nagyot kortyoltam a poharamból, megnyugtató a munkám eredménye. Ez amit elértem itt. Víz! Fin nem tudta ezt megérteni. 

Kérlelt menjek vele. Vezessük az ellenállást. Küzdjünk a megmaradt hadurak ellen de nem ment! Már nem ment! Még mindig emlékszem a csalódottságára a szemében. A tűzre ami ott volt mélyen mikor bele néztem. Tudtam, hogy az érzései mást akarnak vele mondatni. Tudtam , mikor megfogta a kezem és kérlelt a vezetésre, hogy ekkor jött rá!

- Nem tudok többé harcolni! Elfogyott az erőm! Eltűnt belőlem egy darab!

Ezeket a szavakat tudtam, csak hozzá vágni! Nem tudtam mást mondani neki. Tudnia kellett, hogy Ben elvesztése hatalmas fájdalommal járt és a Tatooin a bolygó ahol újra építhetem az életem. Sivatagban nőttem fel roncsturkászként. Nem voltak vágyaim csak, hogy a szüleim vissza térjenek hozzám. Most vannak terveim és célom. Felejteni akartam és újra építeni az életem. Olyan helyen kellett ezt tennem ahol otthonosan mozgok. Amit magaménak tudhatok.

Sajnálom nagyon, hogy csalódást okoztam neki. Emlékszem, mennyire fájtak neki a szavaim. Ekkor elment és nem hallottam róla. Zavarában csak kezei ökölbe szorítása maradt még bennem éles emlékként! Nah, és persze a két robot. Ezek az állandóan civakodó két öreg barát.

- Sóhajtoztam eleget! Kezdődjön a munka! - jelentettem ki magamnak elszántan. 

Felpattantam és kirohantam a párakapukat megnézni. Minden jól műkődik. Az új eddig a bolygón nem látott technológia által/amit a robotokkal találtunk ki/ növényeket termesztettünk a kis házunk közepén lévő nyitott részen. Estére egy kupolát húzunk a növényház tetejére, de hajnalban kinyitjuk azt és mielőtt a napok újból élesen tűznének azokat behúzzuk és a pára keringetőket bekapcsoljuk. Ez a mi megélhetésünk forrása és persze a javítás.