Szerpentin a szélben
avagy töredékek Estelle naplójából
1952. december 31.
...egy pillanatra felemelte fejét a füzetéből, és farkasszemet nézett saját vintage-keretbe foglalt tükörképével.
Lassan, ráérősen simított végig palackzöld ruháján, amely alatt csinos kis pocak domborodott, majd újra végigfuttatta tekintetét a fagyönggyel díszített ünnepi asztalon. Fekete kenyér, szőlő, méz, pástétom, lencseleves füstölt sajttal, sertéskocsonya és persze a hagyományos skót "forró ital". Egész délelőtt sürgölődött, hogy idevarázsolja mindezt, hogy kettesben megünnepelhessék az év utolsó napját, egyben férje születése napját.
Az előző két szilveszterük merő véletlenségből meglehetősen zajosra és mozgalmasra sikeredett, és idén már nyugalomra és meghittségre vágytak.
A falióra elütötte a hatot. Még volt egy kis ideje Tom érkezéséig, Estelle föllapozta naplóját, és felidézte az egy évvel ezelőtti eseményeket.
~
1951. december 31.
... hogy ne emlékezzem majd másra, csak a haja libbenésére a hideg szilveszteri szélben. Ahogy áll a lámpaoszlopnak támaszkodva, egyik keze lezserül nadrágja zsebében, másikban könyv, melyet szokás szerint a kabátzsebben tart készenlétben, s melybe minden adandó alkalommal szomjasan és mohón beletemetkezik.
Igen. Talán ez leginkább lényege: a szenvedélyes elszántság, mellyel a tudást birtokolni vágyta, és a lezser elegancia, amellyel ezt művelte.
Erre emlékezzem majd...
Meg a félmosolyra, ahogy felnéz a könyvből, amint észleli érkezésem.
Ezt csak ő tudja így: mosolyogni, s emellett drámai figyelemmel kísérni, és komoly arccal szemlélni, miközben a szeme nevet.
Egy apró biccentés s hangja bársonya, ahogy nevemet ejti, majd megindulunk egymás mellett. Szeme pici rezdülése csupán, amellyel megjelenésem nyugtázza, észrevétlen gesztus bárki más számára, de nem számomra, aki régóta ismerem. Épp annyi ideje, hogy tudjam: a figyelmét nem kerüli el semmilyen apró részlet, legyen bár külső gesztus vagy belső gondolat.
Közelebb lépek hozzá, mert nem tudok ellenállni ennek a vonzásnak. Nem tudok, s nem is akarok. Pilláinak söprését érzem arcomon lágy, puha csókja közben.
Ballagunk lassan, komótosan, nem tudom merre. Teljesen rábízom magam. Persze számára ez magától értetődő, már-már természetes, hogy döntsön és vezessen, mindig, mindenütt.
Megáll a fogadó előtt. Rám néz. Tekintetével vizslatja érzéseim, pontosan tudom, MOST tapintja ki a szándékot: lesz-e kedvem bemenni vagy sem? Ránézek, elmosolyodom – ehhez és csakis ehhez érzek most kedvet – kettesben lenni vele az év utolsó óráiban.
És megérkezünk. A meglehetősen szűkös és kopottas helyiség György-korabeli hangulatot áraszt. Kellemes zongora-hang gyűrűzik felénk bentről. Nem túl felkapott hely, de mi szeretjük. Népszerűtlensége számunkra csend, avíttsága meghittség. Még ennek is legeldugottabb zuga felé vesszük az irányt. Észrevétlen mosollyal könyvelem el magamban személyes vonzerejének hatását itt is, mint mindenütt, ahol megfordul. A kocsmáros nagyobb tisztelettel jön elénk, mintha más társaságban érkeznék, s a pincérnő is nagyobb mosolyt ereszt. Nincs előfoglalásunk, de így is megkapjuk, amit szeretnénk. Nem tudom miként éri el ezt, de mindig eléri.
Előzékenyen segíti le rólam a kabátom és húzza ki székem. Ezektől a gesztusoktól nőnek érzem magam. Miközben leülök, elégedetten nyugtázom, ahogy finoman végigpásztázza alakom, a formákat követő, de nem kihívó fekete csipkeruhát, melyhez rövid, fehér kesztyűt húztam, az oldalra fésült divatos frizurát, mely most puha hullámokban keretezi arcom. Tekintete megállapodik a finom ötvösmunkával készített nyakláncomon, mely ezüstbe cizellált ónixkő. Elégedetten söpröm be az apró, elismerő pillantást. Most úgy érzem, nyeregben vagyok.
Így érzem, mert ő akarja, hogy így érezzem.
Leadjuk a rendelést egy könnyű és hagyományos szilveszteri vacsorára. Koccintunk a meglehetősen testes borral, s miközben megkóstolom, kinézek az ablakon, s figyelem, amint az esti fényben fürdő utcán egy színes szerpentint repít a szél. Olykor fel-felkapja, odébb löki, leejti a földre, majd újra felúsztatja a levegőbe, s forgatja, pörgeti, táncol vele, hogy azután újra letegye, pont akkor, pont abban a pillanatban, amikor a legmagasabban van, s amikor a legszebb perspektívából látszana.
Játszik vele, mint ahogy ő is ezt teszi velem.
