A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

5. fejezet (Spontán erdei iszogatások)

- Gyere húgi, mennünk kell. A táborban halálfalók vannak.

- Oui? - Margaret álmosan pislogott. - Hogy mondod? Hány óra van? - motyogta franciául, fáradtan. - Apu hol van? -faggatta tovább az őt ébresztőt. Cedric már a cuccaikat szedte össze, és egy kis hátizsákba dobálta bele. Volt egy flaska víz, takaró, a pálcáik. Mire visszafordult a húga felé, az már a cipőjét vette.

- Apu elment, segítenek a minisztériumnak.

Kint valóban káosz volt, a tábor távoli végében lángok csaptak a magasba, a menekülő tömegek pedig a sátrak között szaladtak. Néhányan elestek a kifeszített kötelekben, hozzájuk közel egyéves forma kisfiú sírt kérlelhetetlenül. Maggie csak állt ott, és őt nézte. Hol vannak a szülei? Ez a gyermek nagyon kicsi, nem szabad itt hagyni! Elvigye magukkal a kicsit? Szerencsére nem kellett túl sokat gondolkodnia ezen, mert felbukkant az anyja, és felvette a kisfiút.

A lány egy meleg tenyeret érzett a bal felkarján, Cedric megfogta őt, és a szemébe nézve kérte, hogy menjenek már.

- Gyere!

- Harcolni akarok! - csattant fel a lány, aki egyre zaklatottabbá vált az egyre sűrűsödő tömegben.

- Nem lehet - Cedric aggódva nézett Maggie szemeimbe-, értsd meg. Apát sodornánk veszélybe, és magunkat is! Nem vagyunk még elég erősek ahhoz, hogy szembe tudnánk szállni velük. Arról nem is beszélve, hogy még egyikük sem múlt el tizenhét.

Margaret bosszankodva indult a bátyja után, mélyen valahol persze igazat adva neki. A tömeg, ami addig egyre csak sokasodott, hirtelen elválasztotta őket.

- Cedric! - kiáltotta Maggie, de választ már nem hallott. Beért a tábort körülvevő erdőbe, és meg sem állt a sűrűjéig. Csak a saját zihálását hallotta már, ás bárhogy erőltette a szemét, nem látott semmit a sötétben. Pálcájához kapott, de az Cedricnél volt. Tehát ott állt, egy ismeretlen erdő közepén, furcsa zajok vették körül és az egyetlen fegyvere, ami megmenthette volna nem volt sehol.

Mélyeket lélegzett, egyre erősebb recsegés-ropogás hangzott fel, és a távolban egy alacsony lény körvonalait pillantotta meg. Egyből tudta, hogy az csak egy házimanó lehet. A kis szolga zihált, és egy vékony fa törzsét szorongatta, majd, mintha húzták volna, két kis karja elengedte a kapaszkodóját és erőtlenül esett teste mellé. Margaret nem sokáig gondolkodott, visszafelé indult, ellentétes irányba a manóval. Azon, hogy mi történt, a manó néma kétségbeesésén már nem volt ideje elgondolkodni, mert iskolatársaira bukkant. Egy tágasabb körben álltak hatan. A hetedikes Zach, aki platinaszőke hajával és barna szemeivel sorra hódította a Beauxbatons-os lányokat, vette észre először Maggie-t.

- Nézzétek, ki van ott! - mutatott a lány felé Zach. Erre egy másik srác fordult a lány felé, Ames. Zöld szeme volt, ezt Maggie az őket körülvevő sötétben is nagyon jól tudta. Ő a fekete hajával nem volt éppen tipik francia, de mind tudták, hogy a felmenői között nem egy francia küzdött az amerikai polgárháborúban.

- Kicsi Maggie! - kuncogott Ames is. Margaret felvonta a szemöldökét. Úgy tűnt, a fiúk ittak. Mielőtt azonban egy szót is szólhatott volna, Celeste, Tiffany és Elodie is feltűnt Margaret látóterében és a három lány rendre is utasította a két spicces fiút.

- Hallgassatok már, bolondok!

- Ames, Tiffynek igaza van! - szólt Philip is, akit addig Maggie nem is akart igazán észrevenni. Philip... ő volt Maggie évfolyamán a legmenőbb srác. Okos volt, és szemtelen, néha egy kicsit beképzelt, de volt is mire annak lennie, hiszen nagyon tehetséges volt a sportban is. Szőkésbarna haja év végén még a szemébe lógott, most rakoncátlan tincsei a szélrózsa minden irányába meredtek. A fiú szeme kékjének élénksége még a sötétben is jól látszott, ahogy a szürke szemű, barna hajú lányra kacsintott. Maggie bizsergést érzett a gyomrában, de tartotta magát, nem mutatta milyen jól esik neki a másik játékos figyelme.