Elkezdem hát... Érdekes, hogy amikor az ember végre rászánja magát, valahogy nem jönnek a szavak. Órákat tölt azzal, hogy fejben összeállítja a vallomását, de amikor ténylegesen létre kell hoznia a szavakat, minden üres lesz. Üres... Igen, üres, de nem úgy, ahogy egy pohár, egy váza üres, hanem mint maga az űr: levegő nélkül, csak a semmi, sőt még annál is kevesebb.
Eldöntöttem, hogy mindent úgy írok le, ahogy élőszóban is rögtön, gondolkodás nélkül kibukna belőlem. Mintha részeg lennék. Végülis ez mindig is jelentős motívuma volt kettőnk kapcsolatának. Emlékszel, hogy még a legelején megbeszéltük, hogy egyszer végre eltöltünk együtt egy estét, amikor egy csepp alkoholt sem iszunk? Furcsa mód olyan jól éreztem magam még így is. Fel sem tudtam fogni, hogy hogyan lehetek ilyen felszabadult a közeledben. Melletted önmagamat adtam... Legalábbis az elején, aztán elkezdtek elromlani a dolgok. Már féltem, hogy önmagamként csalódást okozok neked, hogy megbántalak, ezért elkezdtem igazodni, színjátszani. Ez okozta a vesztünket, igaz? Meg persze az, hogy én mindig is a szamár voltam. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnám, volt idő, amikor tényleg szerettél. Elhiszem, hogy amikor megismertél, azt hitted, én megváltást hozhatok neked. De nem így lett, én csak gyötörtelek. Itt mondjuk közbe kell vetnem, hogy azért te sem voltál szent, te is rengetegszer sértettél meg, rengetegszer akartam véget vetni ennek az őrlődésnek. De mindig ott motoszkált bennem az érzés: "De hát szeretem." A végén már odáig jutottam, hogy egyik délután az ágyamon feküdve a semmiből végre megértettem: "Tehát ezt érzik a bántalmazott nők!". Bántalmazott nők, érted? Azokhoz hasonlítottam magam, akiket rendszeresen ver az, akit szeretnek; akik állandó félelemben és bizonytalanságban élnek. És ez nem volt így rendben, nagyon nem...
Ebbe a gondolatba kapaszkodom, valahányszor elkezdesz hiányozni.
YOU ARE READING
Alternatívák
De TodoA legbensőbb érzéseim. Azok a gondolataim, amiket nem mondok ki hangosan.
