Az új kezdet

Egy álom

- Tudnom kell öreg barátom, amit erről a könyvről csak lehet!- néztem Dzsinre.

Dzsin még mindig az eget kémlelte. Tekintette egyszerre volt bús és megkönnyebűlt. Rejtély volt számomra mindig is ez a vén ugnaught. Tudtam, hogy a múltjában vannak, dolgok amik fájóak neki és soha nem beszélne róla és elrejtené mindenki elől. De ez a tekintett bizony mindent elárult. Rossz volt látni Dzsin szenvedését, de tudnom kellet mindent erről a kódexről, ha fájdalmat okozók neki akkor is.

- Lány ez nem egy könyv! Ez egy kódex!- csattant fel kritizálóan Dzsin.

- Nah, akkor beszélgetünk róla? Lenne pár kérdésem. Mondjuk ki adta neked? Miért neked adta? Mit kell vele kezdeni? És persze...- lelkesen kezdtem el kérdéseimet öreg barátom felé intézni.

- Lány sokat kérdez! - vágott a kérdéseim hadába Dzsin - A kódex ha eljön az idő mindent megválaszol neked. Én ezt a terhet, a tudás terhét rád bízom. Nekem itt a feladatom lezárult. Sok-sok éve cipelem már magammal a tudás terhét és az öreg Jedi mester megígérte ha a kódex gazdára lel akkor végre megpihenhetek én is. A könyv őrzésének és tudásának a terhe eltörlődik.

Dzsin ekkor egy nagyot sóhajtott és a csillagokról beszélt nekem. A megannyi világító égitestről melynek fényét még látjuk, de lehet már rég kihunyt az az égitest ami egykor azt a fényt sugározta. Csak mire a fénye ide ér a mi bolygónkra több száz év is eltelhet, és egyszer csak megszűnik létezni a fény és a csillag helyén sötétség lesz.

- Dzsin! Te titkolsz valamit előttem?- Ekkor felálltam öreg barátom mellől és botomra támaszkodva próbáltam Dzsin szemébe nézni, de nem ment. A fejét lehajtotta a kódexre és olyan érzés fogott el mint ha búcsúzkodna tőle. Ezt kővetően a lépcsőről nehezen és őregesen felállt és velem szemben kihúzta magát és átnyújtotta a kódexet számomra. Csak álltunk egymással szemben, némán és szótlanul. Meganyi csillag fénye ragyogta be a helységet körülötűnk és az éjszaka most egyszerre tűnt számomra sötétnek és hidegnek. Pedig a bolygón az éjszakák is viszonylag melegek voltak. Pontosabban a Tatuinon az éjszakák voltak azok, amik elfogadható és kellemes volt hőmérséklet terén. Furcsa pillanat volt ez. Mint ha megdermedt volna az idő és a tér. A kódexre néztem. Arra az írásokkal teli vaskós kötegre, amely megannyi történet és jóslatot mondhat el nekem. De féltem tőle. Mintha legbelül úgy érezném, mérgezetek a jelek a kódexen. Ha hozzá érek a lelkemben szivárognak és megmérgezik azt csupa gonoszsággal.

- Dzsin félek a kódextől!- léptem eggyel hátrébb öreg barátomtól riadtan.

- Ostobaság leány! Csak az fél, aki nem ismeri elégé önmagát és saját magától fél!- nézet rám a vén ugnaught morcosan. - Én is féltem tőle. Rossz kódex ez! De megannyi jó is van benne! Te majd tudod uralni.

Ekkor rátettem a jobb kezem a kódexre félve. Teljesen először nem mertem, de Dzsin-kara tekintetében bízva, pillanatok múlva a kódexre a helyeztem teljesen kezem. A tenyerem izzadni kezdet a könyv érintésétől a szívem kalapálni kezdet. Becsuktam a szemem, vártam a legrosszabbat.

De Nem éreztem semmit!

Meglepődtem! Az első találkozásunk után, amikor Dzsin szó szerint hozzám vágta a homokban.

Se hangok, se fájdalom! Egyszerűen csak a nagy semmit éreztem.

Kinyitottam a szemem és elvettem öreg barátomtól a kódexet teljesen. Dzsin arcán teljes megkönyebűlés lett úrrá és ekkor a vén ugnaught egy pillanat alatt a földre rogyót. Mintha megszédült volna.

- Dzsin jól vagy? Mi van veled?- térdeltem le mellé agódalmaskódva.

Próbáltam neki segíteni, de mint mindig, nem kért belőle. Felkelt magától. Leporolta barna ruháját. Tiszteletteljesen és kimérten megigazította az övét és kihúzta magát.