Amíg a világ el nem választ...

5. rész

Elizabeth már egy hete a kúriában lakik, de nem talál semmit. Kezd attól félni, hogy nincsen semmiféle szellem. Egyiket sem tapasztalta azok közül amiket mondott a tulajdonos. Nem remeg a villany, nem recseg a padló, nem nyitódtak ki az ajtók maguktól. Úgy volt vele, hogy még vár pár napot és ha nem talál semmit akkor haza megy.
A szellem nagyon figyelt arra, hogy egy apró kis jelét se vegye észre a lány, hogy ott van. Viszont nagyon is kíváncsi volt Elizabethre.
Egyik nap hirtelen hideget érzett Eliza, pedig minden ajtó és ablak csukva volt. Egy kicsit megijedt, de úgy volt vele, hogy csak képzelődik, következő nap egy keveset szemerkélt az eső és elkezdett vibrálni a lámpa. Erre azt hitte, biztos csak a eső miatt, de azért le írta, hiszen a ház birtokosa azt mondta, hogy a rémalak miatt van. Mikor ide jött már akkor érezte, hogy figyelik, de nem fordított rá nagy figyelmet, minél többet van itt annál jobban jobban érzi. Nem sokkal később amikor több figyelmet fordított arra, hogy figyelik halk hangokat kezdett hallani. Ahogy halmozódtak fel amiket Thomas mondott annál jobban kezdett el félni, de ott maradt, mert tudta, hogy most dolgozik és nem nyaral. Egy alkalommal mikor portalanított hirtelen hideg csapta meg és ismét a hang szólt hozzá.
-Miért vagy itt?-Hallotta elsuhanni a füle mellett a hangot amire nagy nehezen válaszolt.
-A szellemet...keresem.-Kezdett most már a lány tényleg félni.
-És miért keresed?-Hallotta meg ismét a hangot.
-Egy...újságcikk...miatt.- A lány hirtelen hátra nézett, de nem látott semmit és senkit.
-Ki..ki van ott?- Nézett szét a szobában. Nem válaszolt senki. Elizabeth nagyon félt, miután erőt vett magán elindult, hogy át nézze a kúriát. Nagyon hideg volt, pedig igen csak melegnek kellett volna lennie.
-Van itt valaki?-Kiáltja el magát a lány, de nem válaszolt senki. Egyszer csak hirtelen elkezdett nyikorogni a lépcső. Elizabeth oda rántotta a fejét, de nem látott senkit.
-Ki van ott?- Ismét semmi. Elizabeth már nagyon félt, ezért úgy gondolta be indít egy kis zenét, de az is megáll egy idő után. Eliza ott tartott, hogy összeszedi a cuccát és haza megy mert nem bírja, de tartotta magát mert tudta, hogy a munka miatt van itt. tartotta magát, de félt.

***

Másnap reggel Elizabeth egy kis cetlit talált az ágya melletti kis szekrényen, ezzel a szöveggel:

Sajnálom, hogy ennyire meg ijesztettelek nem akartam ennyire túlzásba esni.

Carlos.

A lánynak fogalma sem volt, hogy ki írhatta a levelet. Elvette a kis szekrényről és bele rakta a kis füzetkéjébe amibe egyből fel is jegyzetelte. Napközben folyton a kis levélen jártak a gondolatai, és nem tudott másra koncentrálni. Próbálta elterelni a figyelmét olvasással, zenehallgatással, pakolással, de nem sikerült. Azon a napon nem történt semmi. Nem remegett a lámpa, nem recsegett a padló és hasonlók. Amikor lett egy kis szabadideje azon gondolkodott, hogy írjon-e ő is egy kis cetlit. Aztán eszébe jutott, hogy még nem nézett szét az udvaron, ugyanis eddig teljesen bele volt mélyülve a munkába. Ezért felöltözött és kiment az udvarra. Szép lassan sétálgatott az udvaron. Nem talált semmi különöset gazokon és szeméten kívül. Mikor a hátsó kertbe ért régi virág ágyás és zöldség ültetvény maradványait találta. Volt még egy régi koszos szökőkút és nem messze tőle egy óriási fűz fa. Úgy gondolta meg nézi a szökőkutat és a fát. A szökőkútban nem volt semmi különös, csak a fának a lehullott levelei voltak. De a fűz fa töve már nem volt ennyire átlagos. A fa lombjának egy része le lógott a földig ezért egy részét nem látta. Amikor odament és elhúzta az ágakat, nagyon vegyes érzések fogták el. Egyszerre volt szomorú, rémült.

Egy régi sírkövet talált a fa tövében. Egy ideig csak állt, csendben, majd be ment a házba. Úgy gondolta, hogy ezt nem írja le, mert úgy érezte, hogy azzal meg bántaná a szellemet. Este úgy gondolta válaszol a kis cetlire amit reggel kapott.

Semmi gond, csak kérlek máskor ne ijessz rám ennyire.
Elizabeth.

Onnantól kezdve minden nap kiment a sírhoz. Ki takarította, virágot vitt, kigyomlálta. Egyik nap miután friss virágot vitt csendben nézte a sírt,majd egyszer csak meghallot egy hangot maga mellől.
-Már vagy ötven éve nem járt senki a síromnál.- Amikor a lány maga mellé nézett az ájulás szélén volt. Egy fehér bőrű és hajú fiú állt mellette, akinek a teste tele volt sebekkel.
-Kérlek ne menekülj el! Sajnálom, hogy megint meg ijesztettelek.- De a lány abban a pillanatban össze esett. A szellem  bevitte a házba és lefektette az ágyra. Nem sokkal később Elizabeth felébredt.
-Ki-ki vagy te?-Váltott ülő helyzetbe a lány.
-Carlos Peterson. A kúria egyetlen szelleme.- Mutatkozik be és hajol meg a fiú.
-Te-te tényleg létezel.-Dadogott a lány és próbált menekülni.
-Igen, de kérlek ne menekülj el. Nagyon régóta nincs társaságom, és sajnálom, hogy ennyire még ijesztettelek.-Nyújtotta át Elizának az odakészített pohár vizet.
-Kö-köszönöm.-Veszi el a lány a poharat, és ki issza a tartalmát. A két lélek között beállt a csend. Majd a fiú megtörte.
-Te félsz tőlem?- Ült le az ágyra.
-Egy kicsit, de ha nem gondolok bele, hogy egy szellem vagy, semmi félelmem nincs.- A fiú arcán egy aprócska mosoly jelent meg.
-Tudnál tovább élni itt úgy, hogy tudod, hogy egy szellem is itt van?- Kíváncsiskodott tovább a szellem.
-Persze, de én már nem lehetek itt sok ideig, mert a tulajdonos el akarja adni a házat.-Hajtotta le Elizabeth a fejét.
-Hát rendben, de most pihenj.-Kelt föl az ágyról Carlos, majd el indult az ajtó irányába.
-Hova mész?-Kérdi a lány.
-Csak a szomszéd szobába.- Fordul vissza az ajtóból a szellem.
-Rendben, akkor jó éjt!
-Jó éjt.-És a szellem egy apró mosollyal a száján ki ment a szobából.