-Nem veszem fel, nem akarom, itthon akarok maradni!
-Nem hiszem el, hogy elsős nagylány létedre veszekedni kell veled egy szoknya miatt Gina. Évnyitó lesz, minden kislány szoknyában lesz. Nagyon csinos leszel gyere, ne kelljen veszekedni elkésünk!
A párbeszédet követően megadtam magam édesanyámnak, szófogadó gyereknek nevelt, mindig hallgattam rá, hittem neki mert bíztam benne. Születésem óta csak ő van nekem, apa nélkül nőttem fel. A 6. életévem előtti nyáron még egyszer kétszer láttam aztán se híre, se hamva eltűnt mint szürke szamár a ködbe. Bár őszintén megvallva sosem hiányzott. Tökéletesen megvoltunk én és az anyukám. Ö volt az édesanya szerep mellett a legjobb barátom és az egyetlen támaszom. Sokat csavarogtunk, sosem ültünk otthon. Biciklivel, autóval, görkorcsolyával mindegy volt mivel, csak mentünk. Imádtam vele lenni. Habár a barátaim száma igen alacsony volt, anyu mindig ott volt nekem. Talán már akkor sem voltam átlagos gyerek..
Visszatérve az elejére, nagy duzzogva felöltöztem szép ünneplőbe, szoknyába, kis topánkába, aranyosan felcopfozott frizurával. Autóba pattantunk és elindultunk az első évnyitómra. Odaérve láttam, hogy rengeteg gyerek áll rajtam kívül tetőtől talpig ünneplőbe. A legkisebbtől a legnagyobbig egyaránt sorakoztak a gyerekek. Elsőre talán megijedtem egy kicsit a hatalmas tömegtől, de aztán hamar az új barátok szerzésének a lehetőségét láttam benne. Mint említettem nem volt sok barátom, így vártam, hogy végre újakat szerezhessek. Lassan közeledtünk a gyülekező ponthoz, a leendő tanárnéni mondta, hogy az elsősök az első sorban a székeken fognak ülni, szépen sorban üljünk le. Anyára néztem, aki bíztatóan bólintott, hogy legyek bátor és menjek. -Sosem voltam bátor. Mindig én voltam az a kislány, aki anya szoknyája mellett áll, aki a legkisebb a sorban, aki fél a sötétben, akinek az anyukája jelentette a biztonságot, a szerető otthont.- Helyet foglaltunk majd rögtön fel is álltunk a Himnuszhoz. Majd az igazgató néni belekezdett a beszédébe. Eleinte próbáltam figyelni rá de hamar elvesztettem a fonalat. Leginkább az zavart, hogy folyton figyelnem kellett a szoknyámra nehogy felfújja a szél. Kellemetlenül éreztem magam benne, legszívesebben letéptem volna magamról. Utáltam. Aztán eszembe jutott ki adta rám. Felkaptam a fejem és anyukám tekintetét kerestem a tömegben. Miután megtaláltam, megnyugodtam és az osztályomat szemléltem. Nagyrészüket ismertem már az óvodából de voltak új arcok. Örültem, hogy iskolás lettem, elhittem azt a sok jót amit anya és a mamáék mondogattak róla. Azonban hamar rájöttem, hogy nem egy tündérmese...
32-en kezdtük az évet. Sok kisfiú és kislány, 1 tanító néni. Az első héten még csak ismerkedtünk az iskolával, a tanítással és persze egymással. Sokan voltunk, sok félék. Sok más hobby, sport, és érdeklődés. Nem éreztem magam úgy, hogy kilógnék a sorból. Egy darabig..
Azthiszem engem már egészen kiskorom óta érdekelt, hogy mások mit mondanak rólam. Mindig igyekeztem haladni a tömeggel. Nem szerettem ha néznek. Ha nevettek mindig bennem volt, hogy, rajtam. Olyankor mindig végignéztem magamon, hogy vajon van-e rajtam valami fura. Nem akartam más lenni, sőt.. Féltem tőle. Egyik legjobb példám erre, hogy mikor biciklizni tanultam elhittem, hogy nagyon megy, vagánykodtam és leestem. Na onnantól 2 évig nem ültem biciklire. Suli előtti nyáron nagynehezen pótkerékkel vissza tudtak rá ültetni. De csak is kizárólag pótkerékkel. Biciklivel jártam iskolába és láttam, hogy senki nem használja már a pótkereket és ki is nevettek miatta. Na akkor mérgemben levetettem, felültem rá és attól fogva anélkül is mertem biciklizni. De csak mert nevetség tárgya voltam és dühített.
Eleven, energiabomba voltam mindig is, a 45 percet alig bírtam végigülni, szükségem volt, valamire, ami segít levezetni a felesleges energiáimat. Mi legyen az? Naná, hogy sport! Ügyes, fürge, alacsony kislány, hát mi legyen az? Kézilabda! Gondoltam, milyen jó lesz, legyen. Eljártam 1-2 edzésre, de nem nyerte el a tetszésemet. Inkább abbahagytam. Nem volt sportom, nem is nagyon érdekelt semmi. Egészen addig, amíg egyik tesin a fiúk nagy focizásba nem kezdtek. Először csak néztem őket, aztán beálltam az egyik csapatba, ahol kevesebben voltak. Amint labdába rúgtam, éreztem, hogy az a kerek fekete-fehér labda lesz az életem. Nem tudtam és a mai napig sem tudom megmondani, hogy miért. Miért épp a foci? Hisz lány vagyok. Egyszerűen csak szavak nélkül magával ragadott. Mintha focistának születtem volna.
----------
-Szó sem lehet róla! Nem vitatkozom!
-De Anya!! Miért?
-Mert nem és kész. A lányok nem fociznak! Fiús játék! Rajtad kívül hány lány akar focizni?
-Egy se!-hajtottam le a fejem, amiben megint az a gondolat cikázott, hogy még valami, amiben más vagyok mint a többiek.
-Na látod! A fiúk amúgy is durvák, találd fel magad a lányokkal!
----------
Így hát, hiába találtam meg álmaim sportját, úgy látszott búcsúzhatok is tőle. De persze én annál jóval furfangosabb voltam. Napközis voltam, a foci edzés pedig közvetlenül az órák után volt. A napközis tanárnéni pedig minden hétfőn és szerdán leengedett a tesiterembe edzeni. Nagyon élveztem. Közben a lányok száma is megszaporodott, amitől kicsit kevésbé éreztem magam különcnek. Azonban egyik lány sem volt olyan elszánt, és olyan akaratos mint én. Ez tetszett az edzőnek. Úgy döntött leigazolna, járhatnék a fiúkkal meccsekre, tornákra. Annyira boldog voltam a hírtől. Legszívesebben eldicsekedtem volna az anyukámnak de tudtam, hogy csak leszidna érte, így csak magamban örvendeztem. Na de akadt egy kis hiba. A tanár úr lefényképezett és elkészítette az igazolásomat. A kezembe adta és: -Anyukáddal írasd alá, hétfőre hozd vissza kérlek!- Azt sem tudtam mitévő legyek. Hazafele már nagyon féltem. Mama a házunktól 100 méterre a gazdaboltban dolgozott. Bementem először hozzá, elmeséltem neki mit tettem, és meglepődésemre csak nevetett. Nevettem én is, immár jobb kedvvel mentem haza és meséltem el mindent anyukámnak. Nevetett ő is a végére, de láttam a szemébe hogy csalódott. Ettől csalódott lettem én is, és tisztán emlékszem, hogy azután egészen esti intenzíven azon gondolkoztam, miért vagyok én ennyire más?
Teltek múltak a napok a hetek, majd szépen lassan az évek. 3.osztályos voltam már. Igazi nagylány. Legalábbis ezt mondta mindenki körülöttem. Voltak barátaim, jók voltak a jegyeim, szorgalmas voltam, foci is ment rendesen. Teljesen átlagos 8 éves kisdiáknak éreztem magam.
Aztán jött a fordulat..
Anya megtalálta a boldogságot egy férfi mellett. Mindig jól fogadtam azokat az embereket akik az anyukámat szerették. Aranyosak voltak. Egy darabig. Aztán egyre kevésbé viseltek el, majd végül teljesen ellenszenvesek lettek velem. Tisztelet a kivételnek. De ez az ember rendes volt, szeretett és ez az idő múlásával se lett másképp. Ő egy másik városban élt, mi pedig a mamáékkal. Komoly volt a dolog köztük.
Elköltöztünk.
Új város.
Új emberek.
Új osztály.
Az őszintét megvallva féltem kicsit. Félévkor mentem át. Az első napom előtt alig bírtam elaludni, és reggel is anya ébresztő szavai előtt keltem. Fogat mostam, felöltöztem, enni nem bírtam csak megittam a teám. Szokásos napnak indult, mégis mindent megváltoztatott.
Mély levegő, fej felemel, indulás. Beléptem a terembe és kíváncsi tekintetek szegeződtek rám. Éreztem, ahogy elvörösödik az arcom. Köszöntem, majd kerestem egy helyet. Elbúcsúztam anyukámtól, aki megígérte, hogy minden rendben lesz és suli után itt fog várni. Az új osztályfőnököm bemutatott a többieknek. Éreztem, hogy még nagyon nem nyitottak felém. Majd hirtelen belépett egy lány. Őt is Ginának hívták, majd mikor megtudta a nevem, vérbe forgó szemekkel nézett rám, mintha ölni akarna. Már ott éreztem, hogy ez nem lesz jó nekem.
Ott kezdődött életem egyik legkeservesebb időszaka..
Az osztályközösség nem fogadott be. Mindig nevetség tárgya voltam. Néha néha egy kis időre barátkozott velem ez az, de mindig árulás lett a vége. Így már nem is akartam barátkozni. Akkor már csupán 9 éves fejjel éreztem azt először, hogy milyen tömegben is egyedül lenni. 32 gyerek, és egy alig 9 éves összetört kislány. Pszichológiai problémákkal küzdöttem, kényszercselekvéseim voltak, sírva mentem reggel és sokszor úgy is értem haza. Fogytam. A kiválóból lettem közepes tanuló. Nehezen bíztam és nyitottam. És a legrosszabb az volt az egészben, ahogy édesanyám nézett rám aggódóan és csak azt mondogatta miatta van, az ő hibája. Mindig kicsit jobban összetört amikor azt a bizonyos ma már sokat hallott kérdést tette fel: "Mit rontottam el?"
