Way to Your Heart 《BNHA fanfic》

1.09

- Kazutoo! Hol vaagy?- sétáltam végig a lakáson bátyám nevét kiabálva. Már mindenhol kerestem, minden nyíláson bekukucskáltam, ám testvéremnek nyomát sem találtam. Belépve a szobánkba hangosan nyöszörögtem.

Hirtelen valami nehéz zuhant rám, amitől hasra estem a puha szőnyegen. A fiú hangosan nevetett.

- Ne, ne, ne, ne, hagyd abba, Kazutoo!- kiabáltam sikoltozva, miközben majd megfulladtam a nevetéstől, ugyanis a bátyám csikizni kezdett. 

- Sohaa!

- Hé, gyerekek, egy kicsit halkabban, most fektettem le a kicsiket- sétált be anya a szobába, majd óvatosan elnyomott egy ásítást. Ekkor egy férfi nézett be. Katonásan rövidre nyírt, sötétbarna haja, szintén sötétbarna szemei voltak, melyekkel szeretetteljesen pillantott ránk. Anyánál nagyjából másfél fejjel magasabb lehetett. Mutatóujját a szája elé emelte, majd lassan kivezette anyát. Kazutóval összemosolyogva váltunk szét és másztunk be a saját ágyunkba. Emlékszem, még sokáig beszélgettünk.

Az volt az utolsó nyugodt esténk.

-----

Hason végig feküdve az ágyamon a kézfejemen támasztottam a fejem. Hagytam, hogy a könnycseppek végigfolyva az arcomon lecseppenjenek az ágytakarómra.

Tehetetlennek éreztem magam. Fogalmam sem volt, mit tehetnék annak érdekében, hogy ne kelljen abbahagynom ezt az egészet. De a kettőt egyszerre csinálni szinte lehetetlen. Tanítás után épphogy van időm hazaérni és átöltözni, már mehetek is az öcséimért. De mi van, ha...?

Hirtelen felpattanva az ágyból suhantam a gépem elé, majd megnyitottam rajta a térkép alkalmazást. Indulási helynek beírtam a U.A-t, míg úti célnak a fiúk suliját. Idegesen vártam, míg az alkalmazás a legjobb útvonalat kereste. Majd hirtelen megvillant rajta egy kétjegyű szám.

Összeszorítva szemeimet számoltam. Az odaérkezési időből kivonva az útidőt, majd az eredményből kivonva a tanítás végének időpontját... 38 percet kaptam végeredményül.

Elhúztam a számat. Ez nem túl sok időt jelentett. Az első alkalom volt vagy másfél órás, valószínűleg a többi is ilyen hosszú lesz. De meg kell próbálnom.

Pár percig még memorizáltam az útvonalat illetve néztem egy vonatot, amit muszáj lesz elérnem, különben elkések. Halkan sóhajtva vetettem vissza magam az ágyba majd hagytam, hogy a mai napi stressztől egy-két órára elnyomjon az álom. Azt már észre sem vettem, hogy Kazuto benyitott a szobámba.

-----

- Hogyan?- nézett rám a sensei megilletődötten. A folyosón álltunk, épphogy sikerült elcsípnem, mielőtt bement a tanáriba. Körülöttünk hangosan beszélgető és nevető diákok haladtak el.

- Ömm... Hát, el kellene mennem az órákról... picivel több, mint harminc perc után.

- Miért, ha szabad megtudnom? - kérdezte hirtelen, mire megtorpantam az amúgy is bizonytalan beszédemben. Nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki a helyzetet, amibe magamat sodortam.

- Dolgom van- egyszerűsítettem le a helyzetet.

- Minden nap?- nézett rám gyanakvóan.

- I-igen...

Teishi összehúzott szemekkel nézett rám, vékony ajkait alig észrevehetően összehúzta, ahogy próbált bennem olvasni. Lehajtott fejjel álltam előtte. Végül jobb kezét felemelve masszírozni kezdte az orrnyergét.