Valami megfejthetetlen

30. Liz

30. Liz

Lucy elég furán nézett rám.
– Evelyn kicsodát? – kérdezte végül.
– Emmeline Vance.
– Sose hallottam ezt a nevet – rázta a fejét. – Miért?
– Mert… – Eljött az ideje egy újabb hazugságnak. – Lottie írt róla az egyik levelében úgy, mintha ismernem kellene. Lehet, hogy valami olyan kviddicsjátékos, akiről sose hallottam? – tűnődtem, hogy kicsit tereljem a szót.
– Utána nézhetünk, ha már úgyis itt vagyunk a könyvtárban – vonta meg a vállát.
Órákon keresztül keresgéltünk, de nem találtunk semmit. Egyszer ugyan majdnem nyomra akadtunk, de kiderült, hogy csak egy Emmeline nevű illető mondott valamit egy Vance nevű illetőnek. Ráadásul egy romantikus regényben, szóval hagytuk.
– Nem létezik, hogy nem létezik – dünnyögtem.
– Hm? – pillantott rám Lucy egy könyvkupac mögül.
– Semmi – legyintettem.
– Egyébként miért vagy rá ennyire kíváncsi? – vonta fel a szemöldökét. Szóval rájött, hogy hazudok. Mindegy, nem tehet semmit ellene.
– Csak érdekelt. Azt se szabad? – pislogtam ártatlanul. Tuti nem vette be, de nem volt más választása, minthogy annyiban hagyja a dolgot. A biztonság kedvéért inkább témát váltottam, vállalva azt is, hogy esetleg veszélyesebb vizekre evezek.
– Döntöttél már a karácsonyi szünettel kapcsolatban? – pillantottam rá óvatosan.
– Inkább a kastélyban maradok. Nincsen kedvem válaszolni a nagyszüleimnek, se egész szünetben azt hallgatni, hogy miért lenne érdemes hozzájuk költöznöm – húzta fel az orrát dacosan.
– Jöhetsz hozzánk is – ajánlottam fel a lehetőséget, ami eddig valahogy nem jutott eszembe.
– Köszi, de… még gondolkozom – mosolyodott el szomorúan.
– Na jó, ez így nem mehet tovább! – dobbantottam dühösen, és otthagytam a könyvtárban döbbent barátnémat.
A szobánkban gyorsan kerestem pár darab megmaradt pergament, ami másra úgysem használható, és hozzáfogtam a levélíráshoz.

***********************

– Miért gondolják a tanárok, hogy jó dolog egész szünetben házit írni? – dőlt végig Lily az ágyán. Teljesen egyet tudtam érteni vele. Még csak december elején jártunk (már majdnem a közepén), de annyi házit kaptunk, hogy az már enyhén túlzás.
– Amúgy nem akarunk Lucynak szervezni valami bulit? – jutott hirtelen eszembe.
– A szülinapjára? Biztos, hogy ezt szeretné? – sandított rám Lily.
– Nem, de ezért vicces – vihogtam. Lily kicsit furcsán nézett rám, de annyiban hagyta a dolgot.
– Jó, és mikor?
– Péntek délután? Az 10-e, akkor még pont nem számít rá, ráadásul úgyis terveztünk lemenni Hagridhoz, szóval még gyanakodni se fog, vagyis fog, mert ő Lucy, de mindegy… úgyhogy megbeszélem vele, és akkor… – Ekkor toppant be a szobába Lucy. Én kissé lefagytam, de Lily észnél volt, és elkezdett valami teljesen másról hablatyolni.
– Szóval Alice szerint elég egy hatvan centis házidolgozat, de én biztos hosszabbat írok, bár nincs ennél unalmasabb tantárgy.
– Nem is értem, miért vetted fel.
– Nem láttátok a táskámat? – nézett körül tanácstalanul Lucy. – Már mindenhol kerestem, de sehol nem találom, pedig biztos vagyok benne, hogy a nagyteremben hagytam ebéd után.
– Nekem van egy tippem, hol lehet – forgatta Lily a szemét, és kiviharzott a szobából.
– Hová ment? – néztem kérdőn a szőke lányra, aki csak a vállát vonogatta.
– Háhá! – tért vissza Lily Lucy táskájával a kezében. – A két jómadárnál volt – utalt Jamesre és Siriusra.
– Kinyírom őket! – sziszegte Lucy, majd a fiúk keresésére indult. Azt, hogy megtalálta őket, a rettenetes üvöltözésből sejtettük, ami a klubhelyiség felől hallatszott.
– Támadt egy jó ötletem… – vigyorodtam el.

*********************

Éppen jól megérdemelt pihenésünket töltöttük a könyvtárban (Lucy talált egy könyvet, amiben régi diákokról voltak rajzok, meg egy rövid élettörténet), amikor egy negyedéves lány szaladt oda hozzánk kifulladva.
– Te vagy Lucille Ryans, ugye? – pillantott a barátnőmre.
– Igen, miért? – húzta fel a szemöldökét. Azt hiszem, többek között emiatt a nézése miatt tartanak tőle az emberek.
– Lumpsluck professzor küldi. Meghívó a karácsonyi partijára.
– Köszönöm – vette el tőle Lucy a borítékot. A lány aztán rám pillantott.
– Neked pedig McGalagony üzeni, hogy fél ötre vár az irodájában büntetőmunkára.
– Remek… – sóhajtottam, majd elköszöszöntük a lánytól.
– McGalagony még mindig tartja magát a büntetőmunkához? – kérdezte Lucy.
– Igen. Képzeld el, milyen órákon át összezárva lenni Jamesszel és Siriusszal!
– Inkább kihagyom, köszi!
Ezek után folytattuk a könyv lapozgatását, és azon elmélkedtünk, hogy vajon ki csinálhatta.
– Nézd, itt van egy monogram! – mutattam a borító sarkára, ahol az S. T. betűk álltak.
– S. T., S. T., S. T. – kattogott Lucy agya. – Nem jut eszembe erről semmi.
– A rajzokból kiindulva lány lehet. Látod, az egész olyan lányos részletességgel van kidolgozva, a ruhától a hajszínig, ráadásul rengetegszer tesz egy-egy fiúra olyan megjegyzést, amiből az jön le, hogy helyesnek találta, de lányokra sose. Egyébként ha megnézzük a benne szereplő embereket, akkor megkereshetjük, hogy mikor éltek, és meglesz a titokzatos S. T. is – Ez nekünk való feladat volt, egészen negyed ötig keresgéltünk, mire sikerült annyira leszűkíteni a kört, hogy megtaláltuk az illetőt. Egy hollóhátas lány, Shirley Theroulde készítette.
– Ezzel is megvolnánk – csapta össze a kezét Lucy, mintha csak egy komoly rejtélyt göngyölített volna fel.
– Merlin szakállára! Mennem kell McGalagonyhoz! – jutott eszembe, és elsiettem a könyvtárból.
A fiúk már a folyosón vártak (Utálom, hogy mindig pontosan tudják, hol vagyok. Nyomorult térkép!).
– Komolyan bulit akarsz szervezni Ryans-nek? – támadott le azonnal Sirius. Honnan a fenéből tudta meg?
– Igen, miért? – kérdeztem a lehető legkedvesebben.
– Engem is meghívsz? – csillant fel a szeme. Ez egyre furcsább.
– Persze, anélkül nem lenne elég vicces a reakciója – vontam meg a vállam. – Egyébként tudjátok, mit kell ma csinálnunk?
– Fogalmam sincs – rázta a fejét James.
– Akkor ideje megtudni – álltam meg McGalagony ajtaja előtt, és bekopogtam.
– Áhh, Price, már vártam magukat! – nyitott ajtót a professzor. – Ma nem lesz nehéz dolguk, ráadásul szerintem kifejezetten tetszeni fog maguknak! – tapsikolt izgatottan. Várjunk… mi?!
– Mit kell csinálnunk?
– Egy elsős osztály véletlenül szabadon engedett egy egész doboz cikeszt. Be kéne őket gyűjteni.
– Akkor kviddicsezhetünk? – döbbentem meg.
– Igen, csak gyorsan! – tessékelt ki minket McGalagony, sokkos állapotban hagyva minket.
– Az öreg McGalánál bekattant valami, vagy mi? – szólalt meg először Sirius.
– Minden bizonnyal – bólintottam.
– Örüljünk neki! Verseny! Aki a legtöbbet szedi össze, annak a másik kettő egy hétig megírja minden háziját! – kapott észbe először James. Mit mondjak? Belementünk. Bár nyilván azzal a szándékkal mondta, hogy mint korosztályának legjobb fogója, majd szépen lealáz minket, azt kell mondjam, hogy nem jött neki össze. Nem számolt ugyanis velem, mert ugye én nem fogó vagyok, de egy energiabomba. Másfél órába telt, mire mind a húsz cikeszt elkaptuk.
Sirius négyet (terelő lévén nem igazán ez volt a szakterülete), James hetet, én pedig kilencet. Az utolsóért komoly verseny folyt, de szerencsére James már elfáradt, nekem pedig végtelen energiám van, szóval lenyúltan előle, whahahaaa! Nem, nem vagyok őrült. És most egy hétig megírják a házimat.
Lucy kissé meglepődött, amikor totál leizzadva, diadalittas mosollyal az arcomon megjelentem a szobánkban. Miután elmeséltem neki a teljes történetet, kárörvendő nevetés szakadt ki belőle, hogy „Végre valaki megmutatta ezeknek a felfújt hólyagoknak, hogy hol a helyük”. Ő mondta így, nem én!