A zongora hangja | Niall Horan FF

▫28.Fejezet▫

Kimberly

A tanárommal közös reggeli után a GPS-eket megszégyenítő pontossággal magyaráztam el neki, merre lakom, miután kedvesen felajánlotta, hogy hazavisz. Mikor majdnem az utcánkban jártunk, a mellkasomban megjelent egy szorító érzés, amit már többször is éreztem, igaz, nem ilyen esetekben. Sajnáltam, hogy csak eddig tartott a közös történetünk, még akkor is, ha ez is bőven több volt annál, mint amennyit tehettünk volna.
-Hát, itt lakom-mutattam a házunkra, mikor megérkeztünk a tökéletes navigációs segítségemnek köszönhetően. Lelassított a kerítés előtt, hogy ki tudjak szállni a járműből, közben még mindig jelen volt az a bizonyos érzésem, hogy borzasztóan hiányozni fog Niall.-Köszönöm, hogy hazahoztál!-pillantottam rá, mialatt egyik kezemmel megragadtam a táskámat, a másikkal pedig a kilincs felé nyúltam. Ahogy átgondoltam az elmúlt majdnem tizennyolc órát, inkább pontosítottam magamon.-Vagyis köszönök mindent. Valamikor még meghálálom, hogy ennyi kaját vettél nekem. És ennyire türelmes voltál velem. A pólót majd visszaadom. Köszönöm, tényleg. Talán jobban el sem lehetne felejteni egy szakítást-kezdtem hálálkodni. A végénél úgy éreztem, hogy kezdek kicsit sok lenni, ezért inkább befogtam a számat. Nem akarom, hogy megtudja az érzéseimet, főleg a történtek után. Gondolom a háta közepére nem kívánja a szerelmemből adódó problémánkat, ami az iskolai kapcsolatunk végett roppant kellemetlen lenne.
-Nincs mit. Örülök, hogy jobban vagy-mosolygott rám a tőle megszokott tökéletességgel. Visszamosolyogtam rá, aztán a fejemben elkezdett járni az a bizonyos fogaskerék. A filmekben ilyenkor mindig elbúcsúznak egymástól valahogyan. Egy csókkal, egy öleléssel... De ez a valóság, és engem a tanárom hozott haza, nem a pasim. Nem csókolhatom meg, bármennyire is akarom. Egy ölelés is kínosan venné ki magát.
-Igen. Akkor, köszi még egyszer. Szia, Niall-rendeztem le egyszerűen inkább.
-Szia, Kim. Hétfőn találkozunk-köszönt el kedvesen ő is. Becsuktam a kocsiajtót, majd az ajkamat vigyorogva beharapva elindultam a kapunk felé, közben hallottam, ahogy elhajtott autójával. Már most hiányzik. Olyan jól éreztem magamat mellette! Kár, hogy csak eddig tartott.
A kezemet lenyomva a kapukilincsen léptem be a kertünkbe, ahol a kutyám kicsattanó boldogsággal fogadott. Szerintem ő szokott nekem a legjobban örülni a családból. Nevetve simogattam meg négylábú barátom testét, aki ez idő alatt a farkát csóválva, tele örömmel dörgölőzött a lábamhoz. Vele együtt indultam el a házunkba.
-Sziasztok!-kiáltottam el magamat, miközben lerugdaltam magamról a cipőmet a bejárati ajtó mellett. Hanyag válaszokat hallottam csak, ezért összehúzott szemöldökkel indultam el a nappali felé. Mi történt? Anyám ilyenkor már rég elkezdett volna a kérdéseinek sokaságával bombázni, túlaggódni magát, na és persze leszidni. Tizenkilenc év ide vagy oda, gyerek maradok a szemében, amíg itt lakom. Ezért lenne jó elköltözni. Úgy terveztem, hogy felvesznek az egyetemre, így be tudok költözni a kollégiumba. Mellette dolgozok, és mire vége lesz a sulinak, lesz pénzem, aminek segítségével elindulhatok a világban. Csak aztán kicsit máshogy alakultak a dolgok.
Kíváncsian közeledtem egyre jobban a családtagjaim felé, majd mikor megláttam őket, minden világos lett. Eleve még csak kilenc óra múlott, nincs tíz, szóval Adam minden bizonnyal a szobája mélyén lapul valahol. Anyu a nappaliban telefonált, gondolom az egyik barátnőjével, mivel apu elég gondterhelt arcot vágott a konyhaasztalnál ülve. A fejét fogva nyomkodott valamit a laptopján, igyekezve ezzel kizárni a külvilágot. Ismerős ez a cselekedete, akkor szokott így tenni, amikor anyu telefonál, általában rettenetesen hosszú ideig. Az eddigi rekordja majdnem másfél óra volt.
-Mióta beszélnek?-ültem le apuval szembe, a fejemmel pedig anyu irányába biccentettem, aki vigyorogva intett egyet, majd dühösen odaszólt, hogy vigyem ki a kutyát, mert nemrég takarított fel. Közben persze a telefont elemelte a fülétől, hogy a pletykás barátnője lehetőleg ne hallja meg.
-Több, mint húsz perce-sóhajtotta keservesen, amin muszáj volt kuncognom. Megértem az állapotát, mert néha valóban nagyon fárasztó dolgokról szoktak témázgatni.
-Az nem is olyan sok-nyugtattam meg, ezzel emlékeztetve, hogy volt már rosszabb is. Közben Cujo lógó nyelvvel jött oda hozzám, fejét az ölembe helyezte, amit így simogatni kezdtem. Majd kiviszem, ha anyu befejezte a telefonálást.
-Ezt csak azért mondod, mert most jöttél-vágta rá. Oké, van benne valami.-És, milyen volt az este? Hol voltál?
-Lilyvel voltam. Jó volt-füllentettem gyorsan. Utálom, amikor nem az igazat mondom a szüleimnek, de mentségemre legyen, hogy most ez bizonyult a legjobban. Anyu kiakadna, amiért szakítottam Logannel, mivel ő teljesen odavolt érte. Imádta amikor nálunk volt, mert velük is, és persze Adammel is mindig kedves volt. Akkor pedig még inkább felmondanának az idegei, ha megtudná, ki miatt szakítottam vele. Aput se kéne félteni, azt azért tegyük hozzá. Nem lenne elragadtatva a gondolattól, hogy egy huszonötéves férfinál aludtam, aki amúgy csak mellékesen megjegyezve a tanárom.
-És mi történt a kezeddel?-pillantott le a csuklómra, ami a tanáromnak köszönhetően gondosan be volt kötve, ezzel takarva a Logan okozta sérüléseket.
-Megégettem, semmi extra-raktam be a kezemet az asztal alá, remélve, hogy így kicsit kimegy a témából.
-Elég béna lehettél-mondta a tőle megszokott stílusban, de legalább nem kérdezett róla többet. Letudta annyival, hogy szerencsétlen vagyok, amit ugye már eddig is tudtunk. Azt pedig szerencsére észre sem vette, hogy kicsit másnapos vagyok.
A beszélgetésünk végéhez érve eszembe jutott, hogy el kéne mennem lezuhanyozni, mert az este az nagy valószínűséggel elmaradt. A szekrényemből szedtem ki tiszta ruhát, majd azzal együtt elindultam a fürdőbe. Lemostam magamról a tegnapot, kezdve a Logan okozta fájdalommal és emlékével. Remélem, soha többé nem látom. Niall is eszembe jutott. Annyira helyes volt reggel. És annyira rendes. Nagyon kedvelem, örülök, hogy megismertem. Furcsa lesz ezek után a zongoraóra hétfőn. Szívás, hogy így kellett egymást megismernünk... Hogy tanár-diák viszony van közöttünk. Azt viszont továbbra sem értem, miért ilyen jófej velem. Hallottam, ahogy a tanítványait szidja. Oké, az egyik ,,kedvenc hülyéjének" vallott engem, de akkor is. Ennyire megsajnálta volna a nyomorult helyzetemet?
A víznek és a nemrég elfogyasztott kávénak köszönhetően éberebb lettem, így boldogan ugráltam le a lépcsőn tiszta ruháimban és friss bőrömben. A nappaliban azonban egy nemvárt látvány fogadott, amitől azonnal legyökerezett a lábam. Lilyt pillantottam meg, aki apuval beszélgetett, mivel anyu még mindig a telefonhoz volt tapadva. Nemrég beszéltem neki arról, hogy a legjobb barátnőmnél aludtam, erre tessék, most megjelenik a házunkban. Remélem, Lilynek sikerült magát kimagyaráznia, máskülönben elég hülyén venné ki magát, hogy egy helyről jöttünk, mégsem egyszerre.
-Na, végre itt ez a türelmetlen kis pattogó bolha!-fordult felém a barátnőm csípőre tett kézzel.
-Pattogó bolha?-húztam össze a szemöldökömet a megszólítást hallva, majd lassan elindultam feléjük.
-Igen! Mondtam, hogy elhozlak, úgyis átjövök hozzátok egy kicsit, ha már egyszer ez a második otthonom. Erre tessék, nem vársz meg, hanem elindulsz, mint egy kóbor kutya!-nevetett Lily apu előtt. Igen, szerencsére ért valamit a pelenkás korunk óta tartó barátságunk. Természetesen tudja, hogy máshol voltam, de ki akart húzni a bajból az őseim előtt, ezért magát is belemártotta a dolgokba. Én is csináltam már érte ilyet, ezért nem volt ismeretlen számunkra a szituáció. Cserébe csak annyival tartozok majd neki, hogy részletesen beszámolok neki az igazságról.
-Jellemző, hogy mindig a nehezebb utat választja-legyintett rá apu, majd ismét a laptopjára szegezte tekintetét, ezzel mi szabad utat nyertünk. Gyorsan kislisszoltunk a kertbe a kutyám társaságában a korai márciusi délelőttbe.
Lily mellé leültem a hintaágyra, majd szembefordultam vele, hogy aztán elkezdhessem a mesedélutánomat.
-Hol voltál? Egész este hívtalak, de nem válaszoltál! Teljesen hülye vagy? A frászt hozod rám, mert kiderült, nem itthon nem tudtad felvenni azt a rohadt telefont!-vont kérdőre a barátnőm. Oké, esküszöm néha rosszabb, mint anyám.
-Hé, ne aggódj!-csitítottam nevetve.
-Mit csináltál?-emelte fel a bekötött kezemet elkerekedett szemekkel.
-Megégettem nálatok, nem emlékszel?-poénkodtam, de ő nem tartotta annyira viccesnek, ezért inkább elkezdtem mesélni.-Szakítottam Logannel, és... Hát, nem fogadta olyan jól a szakítás hírét.
-Bántott téged?-kérdezte döbbenten. Tekintete azonnal dühösre váltott. Éreztem, ha most itt lenne az exem, Lily egy kanál vízben meg tudná folytani, csak úgy, mint Niall is tegnap.
-Igen, de már nem komoly.
-Istenem, végre kidobtad! Látod, ezért nem volt nekem soha szimpatikus! Éreztem, hogy nem szabad benne bízni-túrt bele gondterhelten rózsaszín tincseibe, majd rögtön ezután értetlen pillantás ült ki az arcára.-De ha szakítottatok, és nem itthon voltál... Mégis hol jártál? Bellával voltál?
-Ami azt illeti, nem igazán-ráztam meg a fejemet bújkáló mosollyal a szám sarkában.-Miután szakítottunk, szó szerint belebotlottam Horanbe.
-Mi? Te az ír manóval voltál?-kapta a kezét a szája elé meglepve. Olyan boldog volt, mintha azt közöltem volna vele, hogy megnyertem a lottón a főnyereményt.
Még mielőtt mindenféle romantikus, esetleg perverz dolog a barátnőm eszébe jutott volna, kiábrándítottam, hogy nem történt közöttünk semmi komoly. Mondjuk a rögtönzött keringőnk valóban nagyon édes volt, meg ahogy lekezelte a kezemet, de azon kívül minden olyan volt, mintha csupán csak két barát találkozott volna. Ez persze nem érdekelte Lilyt, egyből elkezdte az elméleteket gyártani, hogy biztos tetszek neki, csak a "munkaviszonyunk" miatt nem akar lépni. Örültem volna, ha igaza van, de azonnal kiábrándítottam, hogy teljesen kizárt az, amit mond. A szemében én is csak egy gyerek vagyok, hülyeség lenne belém szeretni. És ha már itt tartunk, mit szeretne bennem? Egyszer kedves vagyok, egyszer nem. Az önbizalmamat valahol elhagytam, amit ő segítene visszaszerezni nekem, de eddig nem járt sikerrel. Amikor segíteni szeretne, mindig beflegmulok, ezzel takarva azt, hogy mennyit jelent számomra... Kizárt, hogy ebbe valaki beleszeressen, főleg nem ő fog majd, miután egyszer már megkérte valaki kezét, akiben aztán csalódnia kellett.
-Azért aranyos, hogy segített. Én nem hagynám ennyiben a szálakat-tette hozzá Lily a történetem végén egy kisebb szünet után. Hasznosat is mondhatott volna, de na. Mit tehetnék kettőnkért? Ő a pasi, lépjen ő! Meg amúgy is, gondolkozzunk józan ésszel... Attól még, hogy én szeretem, az nem jelenti azt, hogy ő is így érez. Ez az, amit nagyon sok ember elfelejt, ezáltal elrontva mindent. Nem. Én nem akarok ilyen lenni.