ＴＨＥ ＳＰＡＲＫ ＯＦ ＨＯＰＥ ✧ ꜱᴛᴀʀ ᴡᴀʀꜱ

2

- Mit vársz, Rey? Hogy megtalálod egy bolygón és nem borítaná fel a kialakított rendet? Ne viccelj! - nézett rám kétkedve Finn, akinek edzett testét most egy póló és egy egyszerű melegítőalső takarta. Nagyot harapott a lilás árnyalatú gyünölcshéjba, aminek ezáltal szétfröccsent a bíborszínű leve. Rose fintorogva húzódott arrébb, majd hozzám fordult.

- Mégiscsak Finnel értek egyet. Egy hónapja, hogy... nos tudod. Nem gondolod, hogy el kéne engedned őt? - meg sem várva az ázsiai lány esetleges további mondatait, máris a saját védelmemre keltem.

- De hogyan? Ahogy lehunyom a szemem, megvádol azzal, hogy magára hagytam a sithek barlangjában.

Ezt persze már nem mondtam ki, de ami a legnagyobb sebet ejti a szívemen minden alkalommal, az a könnyed lírai érzelmeket felváltó düh és csalódottság a férfi szemeiben. A velejéig hatoló utálat, a mindent felemésztő félelem. Azok a gyengeségek, amelyek fény helyett sötétséget hoznak. A szerelem pedig olyan kiváltság volt, amit habár én jedi létemre nem engedhettem volna meg magamnak, most mégis annak keserében fuldokoltam.

- Tudom, hogy hiányzik, de ha nem segített volna rajtad, akkor most te kísértenéd őt élete minden egyes percében. Tudta, mit ad fel érted, ennek ellenére is vállalta - fejezte be a hirtelen betoppanó Poe, aki csak annyira nézett be, hogy elcsenjen egy zöldséges tekercset és a hangár irányába indult.

- Hadd menjek veled! - könyörgő hangomra megtorpant, de nem ellenkezett. Biztos úgy volt vele, hogy addig sem ezen a témán őrlődöm. Pedig ha tudná...

Poe tekintete találkozott Finnével. Mintha csak engedélyre várt volna, de a fiú ráhagyta a dolgot, ezt pedig a hanyag vállrándításból lehetett megállapítani. Végül Poe felém biccentett, mire öles léptekkel vettem célba a Sólymot. Útközben Rose meglepett arckifejezésébe ütköztünk, akiről fogalmam sem volt, hogy került olyan gyorsan az egyik x szárnyú fülkéjébe.

- Hát te? - biccentett felém.

- Ne aggódj - vette át tőlem a szót a férfi, mire Rose rosszalló pillantásokkal méregetett.

Nem törődve az ázsiaival végül az Ezeréves Sólyom fedélzetén kötöttünk ki Poeval együtt, akin látszott, hogy inkább vezetne egy siklót, mintsem ezt az ócskavasat. Elfoglalva az egyik pilóta ülést mély levegőt vettem, megpróbálva kizárni az álmomat.

- Nem kell ezt tenned.

- De - vágtam rá egyből, mint aki egyben magát is győzködi. Ezt Poe is észrevehette, mivel aggódó tekintetét le sem vette rólam egészen addig, amíg közöltem vele, hogy jobb lesz, ha levágja magát a segédpilóta székébe.

A fénysebességnek köszönhetően pillanatok alatt landoltunk az Ahch-To csúcsosodó sziklaszirtjeinek egyikén.

- Hol vagyunk? - kérdezte a mellettem ülő.

- Itt képeztek ki - válaszoltam csendesen.

Ahogy leugrottam a feljáróról, furcsa érzés kerített hatalmába. Elhaladtam a gondnokok és a kőházak mellett, de éreztem, hogy nem voltam ura lábaimnak. A következő pillanatban, mikor feleszméltem, már csak az a bizonyos titokzatosan csalogató, fekete mélység tátongott előttem.

- Rey!

A hangot már nem tudtam beazonosítani, honnan jött. Behunytam a szemem, és elernyesztve izmaimat a semmibe vetettem magam. A súlytalanság szokatlan érzete társult a gyomrom ide-oda ugrálásához és a halántékomban lüktető vér zsongásához. Mintha minden egyes emlékem a múltból egyszerre akart volna felszínre kerülni, így majd' szétpattant az elmém a túl sok információtól.

Tüdőmbe jeges víz áramlott, pilláim azonnal lezárultak. Testem zuhanását némelyest tompította a barlangi patak, de nem eléggé ahhoz, hogy a felszínen maradjak.

Lábaimmal felrúgtam magam a mélyéről, és megkapaszkodva egy kiszögellésben a partra vetődtem. Ahogy a hátamra fordultam, nem láttam mást, csak apró kristályokat, amelyeket semmiféle fényforrás nem ért, mégis úgy csillogtak, mintha a Nap egy-egy szeletét csenték volna el. S amikor oldalra fordítottam a fejem, valami egészen különleges, már általam tapasztalt tárulkozott ki előttem.