Ez az Én városom [pjm] -szünetel-

Hatodik rész

-Nincs túl sok cuccod - rakta bele Jimin az utolsó ruhadarabot, egy pólót a bőröndömbe, amit szorgosan hajtogattam ki a szekrényből. Lehajtotta a tetejét és egy mozdulattal összecipzározta, nem kellett nagyon erőlködnie.

-Soha nem voltam nagy vásárlós típus - mondtam közömbösen, az üres szobával szemezgetve. Csak ennyit közöltem vele, ami tulajdonképpen nem hazugság. Csupán egy kis információt nem mondtam el neki, mégpedig hogy a családom nem volt éppen olyan jómódú, mint mondjuk a hozzá hasonlók, hogy szekrénysornyi ruhám legyen felpróbálásra várva, hogy aztán hisztizve vágjam magam földhöz, hogy nincs mit felvennem.

-Pedig majd el kéne mennünk venni neked pár ruhát. Többre lesz szükséged, ez nagyon kevés - húzta ki a bőrönd fogantyúját. Elindult vele ki a házból, én pedig szorgosan követtem, mint egy kiskutya.

-Nincs a vásárolgatásra se elszórható pénzem, se kedvem, se energiám - fújtam ki a levegőt, ahogy arra gondoltam, régen mennyire szerettem vásárolni, most meg mintha az akasztásomat emlegették volna. Csak eszembe jutott, hogy anyáékkal hányszor jártam a plázába ruhákat venni, és el is keseredtem az emléktől. Bárcsak még egyszer elmehetnék a családommal valahova. Akárhova.

Jimin már éppen szólásra nyitotta a száját, éreztem előre, hogy mit akar kiejteni a csinos kis ajkain, mire gyorsan leintettem:

-Nem fog venni nekem ruhát, felejtse is el! - mondtam magabiztosan.

Becsukta a száját és sóhajtott egyet.

-Tudod az a parancs, hogy én vigyázzak rád. Én mondom meg, hogy mikor, hova és miért megyünk. Törvényszegés nekem ellentmondani, és gondolom nem akarsz újra szembemenni az igazsággal. Úgyhogy szépen most azonnal indulunk, és elmegyünk bevásárolni az én pénzemből - utasított ellentmondást nem tűrő hangon, miközben hátranézett rám a bejárati ajtómból.

-De én nem akarom lehúzni pénzzel, nem vall rám - ráztam a fejem hevesen.

-Ha ellene lennék vagy lehúznál, nem ragaszkodnék hozzá ennyire. Úgyhogy fejezd ezt be, indulunk vásárolni! - a bőrönddel a kezében ment ki a bejárati ajtón, meg sem állt az autójáig. Felsóhajtva követtem ki az utcára, ahol olyan meleg volt, mint a katlanban, ami csak még jobban olyan arckifejezést varázsolt az arcomra, mintha a fogamat húznák. Semmi kedvem plázázni sem, főleg más anyagi költekezése árán.

Csendben becsuktam és kulccsal alaposan bezártam az ajtót. Felnéztem a modern, aprócska házra, ahol a magányos napjaimat tengettem az utóbbi időben, mégis belopta magát a szívembe, legalább nem jutott eszembe minden apróságról a családom. Biztos, hogy minden percben idegösszeroppanást kaptam volna.

Végigsimítottam a lakkozott tölgyajtón, miközben vettem egy mély levegőt. Lehet, hogy már nem térek ide vissza, bár annak elég kicsi az esélye, de mégsem nulla százalék. Letöltöm azt a pár hónapot Jimin házában, amennyit muszáj, aztán vissza is jövök. Addig is hiányozni fog ez a kis lakás, nehéz perceim maradnak itt a falak között, mégis az én meghatározó érzéseim szemtanúi.

Mikor megfordultam, Jimin már a mattfekete autója oldalának volt támaszkodva, akár egy modell. Karját keresztbefonta maga előtt, amitől megfeszültek izmai a felkarján, de annyira, hogy majdnem szétpattant rajta a finomnak tűnő póló ujja. Fekete tincsei szemébe lógva pihentek homlokán, ami alól kissé unottan pislogva nézett rám. Ellökte magát az autótól, mikor odaértem mellé.

-Végre. Induljunk, bepakoltam már a csomagtartóba! - intett az autó felé.

-Nagyon jól néz ki - mértem végig a jármű szép formáit és elegáns festését.