A király táncosa (KageHina, yaoi) <befejezett>

23.rész ~ Éjféli rémálom

Hinata szemszöge:

Már egy hét is eltelt azóta, hogy Angyal kelepcébe csalta Shorát. És eddig még nem jelentkeztek az emberrablók, sem ellenséges királyság nem küldött hadüzenetet.

Már egy hét is eltelt azóta, hogy Tobió igazi valómban látott.

Azóta szinte semmit nem beszéltünk, hiszen szinte sosincs itthon. Mindig valami irtó fontos és titkos küldetésre kell mennie.

Ha meg véletlenül hazajön, akkor meg egy-két percre ugrik csak be a palotába, hogy aztán vissza pattanjon a lovára és elvágtasson.

Mondjuk nem értem minek neki ló, ha vannak szárnyai.

Múltkor pont az udvaron voltam amikor megjött, így odarohantam üdvözölni, de ő csak ridegen ellökött magától és már ott sem volt.

Biztos a női parfüm illatot akarta leplezni, vagy azt rúzsnyomot a nyakán. De szimplán lehet, hogy csak megutált, hogy így látott.

Daichi próbált megnyugtatni, hogy biztosan meg van rá az oka, és ne aggódjak, mert csak engem szeret.

Minden nap és éjjel ezen rágom magam, még aludni sem tudok.

Már éjfélt harangozott a harang, amikor a hasam hatalmasat kordult. Először csodálkoztam, aztán rájöttem, hogy reggel óta elfelejtettem enni, így halkan kiosontam a szobából, hogy a konyhában valami étel után nézzek.

Csendesen osontam a kihalt folyosókon, amikor egy pillanatra úgy éreztem mintha valaki lyukat égetne a hátamba a tekintetével.

Megprördültem a tengelyem körül, ám a folyosó csendesebb volt egy kriptánál. Óvatosan folytattam az utam, hátra-hátra pillantva, hátha követ valaki.

A konyha sötététje most ijesztően hatott, gyorsan meggyújtottam egy gyertyát, hogy piciny fénye menedékül szolgáljon.

Lehelyeztem az egyik asztalra, majd egy kosárból elemeltem egy zsemlét, a pult alól pedig némi zöldséget. Éhesen haraptam bele a ropogós uborkába, majd a puha zsemlébe.

Evés közben a táncoló gyertya lángját néztem, és mint mindig Kagson gondolkodtam.

Apró kuncogás hallatszott az ajtóból, mely biztos, hogy nem én voltam. Hirtelen még egy gyertya meggyulldt, melynek piciny fényében a hazug tudós arca rajzolódott ki.

Arcán diadalittas mosoly játszott, ahogyan közeledett felém. Ijedten bámultam rá, megpróbáltam hátrálni, de az asztal megakadályozta a menekülésem.

Sikítani akartam, de addigra elém ért és száj át erőszakosan az enyémre tapasztotta. Haragomban jó erősen megharaptam az ajkait, mitől szisszent egyett, de nem hátrált meg.

Megéreztem a vére ízét a számban, amitől csak mégjobban kapálódzni kezdtem. Ám az őrült tudós lefogta a kezem, az asztalhoz nyomva tartott teljesen fogságban.

Lábait nekem nyomta, és hozzám dörgölőzött, így éreztem ágaskodó férfiasságát. Undorodva próbálkoztam megrúgni, megharapni vagy megütni.

Az összes tervem kudarcba fulladt, amikor pedig elkezdte lehúzni a pólóm, a könnyem is kicsordult félelmemben.

Élvezettel nyalta le a sós könnyet az arcomról, viszont ekkor a szám ismét szabad volt, tehát elkezdtem teli torokból sikítani.

Az álnok tudós megrémülve a hangos zajra, tudván, hogy bármelyik percben itt lehet valaki, fejvesztve menekült az ajtó felé.

Ott azonban egy sötét alak magaslott már, fenyegető aurát árasztva. A tudós férfihoz nem illően magasat sikoltott, ahogyan az ajtóban álló kitárta szárnyait, és megadóan összerogyott a padlón.

Daichi pár másodperc múlva érkezett lóhalálában, még a hálóingét sem váltotta át, hogy felkanalazza a remegő férfit a földről, és egyenlőre a börtönbe zárja.

Megkönnyebbültem vetettem magam a megmentőm karjaiba, aki olyan erősen szorított magához, hogy azt hittem megfulladok.

-Hiányoztál, kis vörös tornádóm!

-Te még jobban, zsémbes királyom! -zokogtam bele a nyakába.

-Azt hittem, hogy...

Hogy olyan dolgokat fog velem tenni, amiket nem akarok.

Nagyon féltem.

De te megmentettél! -sírtam neki.

-Én meg azt hittem, hogy túl későn fogok ideérni. Annyira megrémültem, hogy megerőszakol.

-Miért mentél el akkor egyáltalán?

-Mert valamit el kellett még intéznem, mielőtt össze kötjük az életünket.

-Ki kellett élvezned a szingliséget? Még egyszer utoljára örömlányokhoz mentél?

-Nem, nem. Nem is értem, hogy honnan veszed ezeket a butaságokat. Sosem hagynálak el.

Meg kellett szereznem ezt... -muatott egy kis dobozkát, majd óvatosan kinyitotta.

-Tobió, ez egyszerűen...

Nem látom ami benne van. Túl sötét van. -nevettem el végre magam.

-Oh, tényleg. -nevetett ő is kínosan.

-Na mindegy, akkor várunk vele reggelig. Addig gyere -karolt át

-Menjünk aludni, mindketten fáradtak vagyunk. -felkapott az ölébe és úgy sétált fel velem egészen a saját szobájáig, ahol mindketten fáradtan dőltünk be az ágyba és szinte azonnal elnyomott minket az álom.