A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

6. Egy beosztás a Beauxbatonsban

*Margaret*

Már megint ez az átkozott, francia kastély. Hát senki nem veszi észre, hogy mekkora szenvedés nekem idejárni? Hiába telt el hat év, minden évnyitón úgy érzem, hogy egy idegen ember vagyok, aki nem illik bele a sorba, a rút kiskacsa.

Bár ez talán változik idén... hiszen elutazunk a Roxfortba a Trimágus Tusára. Talán lehetek én az egyik bajnok. A Beauxbatons bajnoka. Ó, te jó ég, mennyire próbáltam titkolni az otthoniak előtt, de annyira izgatott vagyok! Nagyon boldog lennék, ha engem választana ki a serleg az iskola bajnokának. Egy angol mint francia bajnok. Érdekes...

- Cel! - kiáltottam el magam, mikor megláttam a szökőkút előtt, a fehér kavicsos ösvényen tobzódni legjobb barátnőmet. Nagyon hiányzott már nekem, hiszen idén nyáron nem is találkoztunk. Máskor heteken át nyaraltunk egymásnál, sőt egyszer mindenféle összebeszélés nélkül ugyanoda mentünk a családjainkkal.

Máris komfortosabban éreztem magam, ahogy nyakába vetődtem. Szőke hajszálait, amik rám tapadtak próbáltam kiköpködni, miközben arra gondoltam, hogy végre valaki előtt nem kell titkolnom semmit. Barátnőm már első látásra legalább olyan izgatottnak tűnt, mint én éreztem magam. Külsőre tipikus francia lánynak tűnt, hiszen szőke volt, kék szemű és vékony testalkatú. De kegyetlenül őszinte is, ami a szívén, a száján. Ezt sokan nem viselték el, de Celeste ezen a jó tulajdonságán sosem változtatott, és micsoda szerencse, mert ezért lettünk barátnők.

Az első néhány évben ugyanis nagyon rosszul éreztem magam a kastélyban, mert senki nem akart barátkozni velem. Voltak, akik szóba álltak velem, de nem voltak barátaim. Szörnyen egyedül éreztem magam, és egy különösen megviselő repülésóra után a szobánkban sírdogáltam. Celeste beviharzott a hálóterembe, először talán nem is vette észre, hogy ott vagyok. Felfigyelt a szipogásomra, és seprűjét ledobva, sóhajtva fordult felém.

- Mi a bajod már megint, Diggory? - tette a kezét a csípőjére. - Most tényleg azért hisztizel, mert beütötted a térded?! Menj el a gyógyítóhoz, ne rinyálj itt nekem, nem vagyok kíváncsi rá.

- Csak hagyj békén, Pernaud! - vágtam neki vissza akkor. Egyedül akartam maradni. - Ugyanannyi jogom van itt lenni, mint bárki másnak! Úgyhogy most te tűnj el, nevess ki, ha akarsz, pletykálj csak! Nem érdekel, úgysem értem miről dumáltok magatok között... - az utolsó mondatokat már szinte csak magam elé suttogtam.

- Én nem nevettem - felelte halkan, angolul. Mikor rápillantottam, kerekre tágult szemekkel nézett engem. - Nem szoktam más nyomorán nevetni. És nem vagyok az a pletykás fajta sem - folytatta tovább halkan.

- Én meg majd pont elhiszem... - forgattam a szemeim. - Nem mintha érdekelne. Csak menj! - intettem az ajtó felé, én pedig a fal felé fordultam.

- Hát te csak ne küldözgess engem sehova! - ezt már franciául mondta, egészen közelről hallottam. Felmászott az ágyamra. - Majd megyek, ha akarok! - fonta karba a kezét. A következő pillanatban pedig bekötözte a horzsolást a térdemen. - Most egy óráig itt maradsz, addig pedig megírjuk a francia házit - jelentette ki.

- Nincs kedvem - dörmögtem. Utáltam a franciát. Én voltam az egyetlen teljesen kezdő, éppen ezért, mert nem indítottak nekem külön, beraktak az általános csoportba. A tanárt viszont utáltam, mert tudta jól, hogy nekem nem megy, mégis én kaptam a legnehezebb feladatokat.

- Nekem sincs, nehogy azt hidd - forgatta a szemét. - De ha már van egy kis időnk, azt legalább hasznosan töltsük el.

Valahogy így kezdődött a barátságunk... mindketten kis pukkancsok voltunk, és annyira utáltuk egymást, hogy elválaszthatatlan barátok lettünk.

- Hello, Celeste - Ames bukkant fel mellettünk, napbarnított arcán pimasz mosolyával. Csak egy pillantást vetettem rá felvont szemöldökkel, és már fordultam is vissza, Cel felé. - Bemutatsz a barátnődnek?

- Hogy mi van? - fordultam dühösen felé.

- Á, Diggory... - sóhajtott. - Hogy te vagy az... meg se ismertelek, annyit változtál a nyáron - rám kacsintott, majd elindult bejárat felé. Ott várták a barátai már: Zach, Philip és a többiek.

Ames is kilógott egy kicsit a sorból, sötét hajával és zöld szemeivel inkább az arabokra hasonlított, mintsem egyetlen franciára. Sosem voltunk világi nagy haverok, de nem is utáltuk egymást, sőt inkább segítettük.

- Mi volt ez? - susogta izgatottan Cel, miközben megragadta a karom. Vállat vontam.

- Gőzöm sincs - ingattam a fejem. - Nem változtam meg annyira... csak a hajam lett világosabb a naptól, meg leadtam néhány kilót a kviddics miatt. Cedrickel...

- Ó, kit érdekel most a bátyád! - sóhajtott. Egyébként Cel-t nagyon is érdekelte a bátyám. - Inkább arról mesélj, mi van köztetek Beauville-lel!

- Nincs semmi. Egyszer átjött hozzánk a nyáron... - forgattam meg a szemem. - De semmi nem volt. Na menjünk, mert el fogunk késni a vacsoráról! - ragadtam meg legjobb barátnőm vállait, és az ösvényen tolni kezdtem őt befelé. - Indulás, Pernaud!

A Nagytermünk csodálatosan ki volt díszítve, mint minden egyes évnyitó alkalmával. Világos volt az egész teremben, pedig odakint már sötétedett. A fal mellett végig facsemeték sorakoztak, amelyeknek levelei finoman rezegtek. Valójában azonban a tengeri nimfáink voltak, amik az elsősök érkezésekor a terem közepére táncolnak, csodaszép hölgyekké változva. Így jelölik ki az utat a legkisebbeknek.
A teremben nagy nyüzsgés volt, hiszen mi voltunk az egyik utolsók. Mindig megdöbbenek, mennyien járunk ide, Cel pedig hozzám fordult.

- Szerintem többen vagyunk, mint tavaly... - suttogta, de el is hallgatott, mert Madame Maxime lépett a terembe. Mind felálltunk, és csendben várakoztunk. Az igazgatónő felénk fordult, így láthatóvá vált a nála lévő Szent Kard. A Kard a tanári asztal előtti asztalkára került, ahonnan az elsősök majd fel fogják venni.

Ahelyett azonban, hogy Madame Maxime megszólalt volna, az étkező ajtaja kivágódott, a nimfák középre perdültek és az elsőévesek elindultak a kijelölt úton. Halk lant perdült, és a varázslények dalra fakadtak.

A Páva kék zászlaja alatt

Nincs veszekedés,

Főbb erények többek között a türelem, kedvesség.

Ha bátor vagy és igazságos

Ez biz mind erény

A te házad a Puissanto

Hol a medve az úri lény

Magamban dúdolgattam ezt a kedves francia dalt, amit a nimfák kórusa énekelt, miközben úgy tűnt, mintha a falakról verődne vissza.

Az előkelő Illyrisnek

Ezüst-arany népe

Kíváncsi és

vágyik az örök dicsőségre.

Királyi méltóság,

fekete és vörös,

Esprita a helyed

ha van hozzá elég eszed.

Az elsősök többnyire bátran lépkedtek előre, egy-egy arcon suhant csak át az aggodalom kis szikrája. Cel-lel egymásra mosolyogtunk, a beosztást már ülve néztük végig és minden alkalommal, amikor a kard zöld és bronz színben villant fel, azaz egy elsős egy kis medve lett, tapsoltunk. Igen... én, Cel, Ames és Chloé a medvékhez tartozunk.