Illegal * Luke Hemmings *[Magyar fordítás] JAVÍTÁS ALATT!

24. fejezet - Mondd el.

- Hülyeség. 

- Ugyan ugyan Avery, hogy mered? - felemelt szemöldökkel nézett rám valamiféle bocsánatkérést várva. 

- Hülyeség. - ismételtem meg lassan, lassan közelebbhajolva. A félelem tőle eloszlott és hirtelen harag váltotta fel. 

Egy kezet éreztem a karomon amely lágyan visszahúzott. Erre csak megvontam a vállam. Valószínűleg Luke arra figyelmeztetett, hogy maradjak távol és, hogy meg kellene hallgatnom... végül is ez a fickó egy rugós kést tartott a kezében, forgatva az ujjai körül, és bármelyik másodpercben el tudta volna vágni a nyakieremet... De mi értelme lenne meghátrálni? 

- Mivan, nem hiszel nekem? - sértetten gúnyolódott, lebiggyesztette ajkát és a kezét a mellkasára tette ahol a nemlétező szíve volt. 

- Egy pillanatra sem. - ráztam meg a fejem. 

- Hmm, akkor miért nem kérdezed meg Lukeot, úgy tűnik szörnyen közel állsz hozzá, nem igaz? - rámutatott közelségünkre undorodó arckifejezéssel. - Figyelembe véve azt a tényt, hogy ő volt az aki elrabolt téged... Mondd el, hiányzik a régi életed? 

Vállat volntam. Az egyik felem egyetértett a másik felem pedig ellenkezett. - Mi köze van ennek bármihez? - inkább ezt kérdeztem. 

Magamba roskadtam, amikor eldobva minden kemény cselekedetét hozzám közeledett, bármilyen 'személyes határ' megtörése nélkül. Suttogott valamit igazán közel a fülemhez, amire én azt kívántam, hogy bár ne hallottam volna.

- Ő volt az, aki megölte őket.

- Hazudsz. - mondtam egy perc csend után. 

- Én? -  mondta, de tekintetét Lukera összpontosította, aki a padlóra meredt amikor a kérdés rá irányult. 

- Nem. - erőteljesen megráztam a fejem, kétségbeesetten fordultam Luke felé és megráztam a karját mintha felébreszteném a transzból amiben volt. - Mondd, hogy nem igaz! Mond, hogy hazudik! Mondd el, hogy nem vagyok örökbefogadva! Mondd el, hogy az igazi szüleim odakint vannak! Mondd el, hogy egész életemben az igazi szüleimmel éltem! Nem vagyok örökbefogadva! Mondd el! - kiabáltam mint egy őrült ember, a könnyek folytak a szememből, míg ő ott állt megdermedve még mindig egyetlen szót sem szólva. 

- Ez igaz. - mondta, a tekintete még mindig a padlóra dermedt, minden szemkontaktust elkerülve. 

- Mi? - azt mondani, hogy szótlan voltam alulbecsülhető lenne. 

- Kibaszottul igaz! Azon a napon, egy évvel ezelőtt megöltem őket! Kihúztam egy kibaszott fegyvert, céloztam az autóra és lőttem! Meghalt! És ott voltál! És napokig öntudatlan voltál! Anyád olyan őrült lett, hogy még arra sem emlékszel, hogy ki volt, és most kibaszott vége. - túl gyorsan beszélt, a légzése ugyanolyan sebességűnek tűnt, alig tudtam lépést tartani. 

- De, de miért... Mi... Én... Mi? - annyira tudatlan voltam, a puzzle darabok szerteszét voltak mivel fogalmam sem volt mit mond, mind csupa értelmetlen beszédnek hangzott. 

- Amnéziád volt. - hangja olyan halvány volt, alig hallható. Másodszor azt gondoltam, vajon hallottam-e mit mondott vagy sem, vagy mondott-e egyáltalán valamit. 

- Ennek nincs értelme. - mondtam lassan, az agyam még mindig próbálta magába foglalni azt amit mondott. - Ennek nincs értelme. - ismételtem meg, a szemem összeszorítottam amikor a fejem lüktetni kezdett. 

- Rendben, rendben, már eleget hallottam a hangodat. - a férfi akinek személyazonossága ismeretlen maradt megszólalt. Ujjaival halántékát dörzsölte mintha fájdalmat okoznék neki. 

- Kibaszottul nem fejeztem be. - a fogaim egymást csiszolták miközben ujjammal az arcára mutattam. Fejem oldalra döntöttem és gyorsan lélegeztem. 

- Aranyos, hogyan gondolkodsz, de valójában leszarom. - válaszolta miközben megforgatta szemét. Felvett egy feltekert papírdarabot és öngyújtóval meggyújtotta azt, pöfékelt egyet majd kiengedte a füstöt. - Fiúk, nem vagyok túl boldog. - mondta, és egy pillanatra szinte elfelejtettem, hogy a többi fiú a hátam mögött van. - Tudjátok miért? - senki sem mert megszólalni, csak a fejüket rázták. 

- Elnézést? - megráztam a fejem, és visszatereltem a figyelmét. Egy válaszra vártam, csak egy egyszerű magyarázatra. Felkészültem arra, hogy oda menjek és megragadjam a kivilágított feltekercselt papírt és a szemébe bökjem. 

- Elviselhetetlen vagy mint az anyád! 

Ez arra késztetett, hogy megálljak... 

- Látod Avery, hadd mondjam ki neked. - most az íróasztala mögött ült, kényelmesen pihenve a faasztalnál, néhány alkalommal rácsapott, mintha ez egy alkalmi beszélgetés lenne. - Hozzátok őket. - jelzett a férfiaknak ujjaival csettintve. Még mielőtt tudtam volna, két ember előtt álltam, és soha nem gondoltam volna, hogy újra látom őket. 

- Anya, apa. - a hangom törött volt, a könnyek készen álltak kifolyni a szememből, ahogy előrerohantam, hogy újra találkozzam velük, csak a mély, kísérteties hangja vissza húzott.

- Biztos vagy benne, hogy így akarod hívni őket? - kérdezte gúnyosan, megszakítva a pillanatot. Ott álltak néhány méternyire, de nem mondtak semmit, nem tettek semmit. Csak álltak és figyeltek. - Szigorú parancsok alatt vannak, hogy úgy tegyenek ahogy mondják, különben. - mondta miközben a rugós kés vissza került a kezébe. 

- Különben mi? - hangosan elgondolkodtam azon vajon tudom-e a választ. Finom ujjal felém mutatott, két ujját a fejéhez tette fegyverként, és úgy tett mintha meghúzná a ravaszt. Hát persze, vagy különben megöl... természetesen.