Hunter

5

Másnap korán keltem, megreggeliztem, miközben Rach még az igazak álmát aludta. Mire felébredt, már a cipőmet húztam.

- Jó reggelt - dörzsölte ki szeméből az álmosságot egy jókora ásítás kíséretében.

- Szia - intettem neki, - én megyek is, ma délelőttös vagyok, tudod.

Rachel vissszahanyatlott az ágyra, majd felemelte a kezét és integetni kezdett a takarója alól.

Elmosolyodtam, majd kiléptem a friss levegőre. Fülhallgató be, és már indultam is. Út közben megálltam egy hosszú kávéért a kedvenc sarki kávézómban. Otthon nem akartam felkelteni Rach-et a kávégép zajával.

- Tessék Lucy, egészségedre - nyújtotta felém a poharat a kedvenc elárusítónőm, aki már fejből tudja, hogyan szeretem a reggeli kávémat.

- Köszi Molly - adtam át neki a pénzt egy mosoly kíséretében.

Mire a menhelyre értem, el is fogyott az életmentő ital és egyből jobban éreztem magam tőle. De nem tartott sokáig a boldogságom. Ms.Dennard arcát meglátva tudtam, hogy valami nincs rendben.

- Mi a baj? - kérdeztem köszönés helyett.

Meg sem vártam a választ, ugyanis a szemem ösztönösen Hunter ketrecére tévedt. A kutya nem volt ott.

- Hol van Hunter? - suttogtam torkomban dobogó szívvel.

Ms.Dennard sóhajtott egyet, majd lehunyta a szemét. Mikor rám nézett, erőltetett nyugodtságot láttam az arcán.

- Tegnap délután idejött egy fiatalember és Hunter után érdeklődött - kezdte remegő hangon. - Először mondtam neki, hogy a kutya nem elvihető, mert már van gazdája, de a férfi erősködött.

Éreztem, ahogy könny szökik a szemembe, de próbáltam nem tudomást venni róla.

- Végül beleegyeztem - vallotta be Ms.Dennard. - Sajnálom Lucy, nem tehettem mást, rengeteg összeget felajánlott Hunterért, amit itt, helyben ki is fizetett. Tudod, hogy mennyire kell a pénz a menhelynek...

Nem akartam többet hallani. Feltört belőlem a zokogás és pár percig semmit nem láttam a könnyeimen keresztül. Mikor megtöröltem a szemem, Ms.Dennard még mindig ott állt előttem, de most bűnbánást mutatott az arca.

- Hova vitte? - néztem rá fagyos tekintettel.

A menhely tulajdonosa azonnal beszaladt a házba és egy darab papírral tért vissza.

- Itt a címe - nyújtotta felém a cetlit, amire dőlt betűkkel egy utcanév és pár szám volt írva.

A zsebembe gyűrtem a címet és sarkon fordultam. Szinte keresztülrohantam az udvaron, nem érdekelt semmi, csak, hogy visszakapjam Huntert. A kapuhoz érve viszont megtorpantam és még egy utolsó kérdést feltettem Ms.Dennard-nak, ami már az elejétől kezdve motoszkált a fejemben.

- Hogy nézett ki a férfi?

- Elég magas volt, barna hajú és rettenetesen világos szemei voltak. Szinte fehérek - nyomatékosított. - Ó igen, és egy furcsa jel volt a felsője hátán, egy csillag egy körben, rengeteg számmal meg szimbólummal - emlékezett vissza a nő.

- Köszönöm - mondtam tárgyilagosan, majd kiléptem a kapun. Egszerre fogott el félelem és izgatottság, ugyanis beigazolódott, amire gondoltam. Hunter épp annál a férfinél van most, aki napok óta követ engem. Biztos vagyok benne.

Elővettem a zsebembe gyűrt papírfecnit és újra megnéztem a címet. ,,Sourborne st. 962/5". Tudtam, hol van az az utca, bár nem sűrűn jártam a város azon részén. Elég messze is volt, de nem akartam visszamenni a lakáshoz a kocsiért. Gyalog indultam el, legalább lenyugszom kicsit, mire odaérek a házhoz. Miközben ütemesen tettem egyik lábam a másik elé, azon agyaltam, mit fogok mondani a pasinak. ,,Hé, bocsi, de itt valami félreértés történt, Hunter az én kutyám?"