Eljegyezve /befejezett/

Szükség /1

1824 November 26

Anyám egyik napról a másikra az állapota rosszra fordult. Azt mondogatják, hogy valamiféle torokgyíkot kapott, ami fertőző és halálos. Ezért Anne is a nővéreim régi szobájukban van. Kijárási tilalom van a palotában már lassan egy hónapja.

Az ablakba ülve egyenesen az útra lehet látni ahol vidáman játszó paraszt gyerekek vannak a szüleikkel. Néha, azt kívánom titokban bárcsak én is átlagos lennék.

Kint játszhatnék a többi gyerekkel és összekenhetném magam. Hagyhatnám, hogy a hajam össze-vissza kócolódjon és a szél arra fújja, amerre akarja. Levethetném ezt a sok haszontalan ruhát, amiktől majd megfulladok. Beszélgethetnék az emberekkel és szabadságot is kapnék.

De, helyette itt kell ülnöm és csak nézelődőn. Tanulok mintha bármi értelme is lenne, hiszen semmibe vesz minden férfi. A helyes evőeszköz használatot és az etikettet kívülről fújjon, tudom melyik kés villa mihez való. Tudom az összes szabályzatot. Felemelt fejel, járok. Nem játszok, soha. Egymagamban vagyok, Anne még kicsi a nővéreim pedig mind házassok és gyerekeik vannak, és ezt tőlem is elvárják.

De senki nem kérdezi, meg mit akarok. Eddigi életemben csak egyetlen egy ember tekintett vele egyenrangúnak. aki nem más volt, mint William.

Azt fogják elvárni sírjak anyám temetésén, de én nem fogok. Ha a könnyeim útnak erednek, akkor nem ő érte fogva, hanem magamért.

Az orvosok látnak reményt, hogy felépülésre, de én nem. Már a fekete ruháimat a szekrényembe rendeltem, és a színeseket elrakattam, felkészültem. Felkészültem arra, hogy egy ismeretlen embert, akihez semmi érzelmem nem köt, elengedjek.

November 28

A megjósolt nap bekövetkezett, mindenki tudta eljön, de senki nem hitte ilyen hamar.

Még szerencse hogy egyetlen színes ruha se maradt a szobába. Feketébe öltöztem a gyász színéibe, ahogy az egész udvar is. Igazából utálom a fekete minden árnyalatát mivel olyan egyhangú, mint az életem.

Anyám temetésére nagyon sokkan eljöttek, még olyanok is, akik nem tudták ki volt ő. Pont, mint én, én sem ismertem és már nem is fogom.

Ez részben szomorú, de én nem hatódom meg rajta.

Apám mögött ballagtam szakadó esőben a temetésre. Csend volt csak az eső zuhogását lehetett halani, amint a kapucnimra hullott.

Elől ment a királyi család és mögöttük a nép. Olyan volt az egész, mint egy felvonulás csak semmi vidám nem volt benne.

A ruhám alja talán kétszer nehezebb lett a hatalmas sártól az alján, na meg persze a víztől.

Figyelmemet nem az temetésre fokúszáltam hanem Williamet kerestem, akit utoljára a családi rendezvényem láttam. A nagytömegtől nem láttam, de reméltem, hogy valahol ott van a többi ember között.

Visszafordultam és pillantásom apám érzéstelen arcára esett. Eddigi életem során mosolyogni még soha nem láttam, de anyám temetése során egyetlen könnyet se hullat azt már furcsálltam. Ha nem is szerette, akkor is több éven keresztül egy ágyba feküdtek együtt voltak.

Tovább nézve a nővéreim arcán ugyanezt tapasztaltam, amit apámén érzéketlenséget.

Egy ilyen házasságnak semmi értelme nincs, ahogy egy ilyen családnak sem.

A temetés végeztével a fontosabb vendégek a kastélyban jöttek velünk egy búcsú bálra.

-Jöjjön, hercegnő öltözünk át.-szólt a dadám amint a szobába értünk.