Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

1.

Iszonyú fájdalmakon vagyok túl. Nem volt anyám, aki felkészítsen rá, hogy ennyire fájdalmas a szülés. De minden szenvedés és fájdalom megérte a mostani pillanatért. Amikor a karomban foghattam a kislányom, el se akartam hinni, hogy valóságos ez a pillanat. Olyan volt, mint egy álom. A fehér színben domináló kórházi szobában csak ketten voltunk. Percegik csitítgattam, mire sikerült elaludnia. Ahogy abbamaradt a nyöszörgése, csend szállt a helyiségbe. Óvatosan pillantottam ki az ablakon. Fényesen sütő nap, csiripelő madarak, minden olyan, mint egy tündérmesében.
Az idilli hangulat a következő pillanatban azonban szertefoszlott. Apám és Tobirama rontottak be az ajtón, még azon is meglepődtem, hogy vették a fáradságot és lenyomták a kilincset ahelyett, hogy csak simán berúgták volna. A babám a kezemben ismét sírni kezdett, de ilyen hangzavar hatására ez nem volt meglepő.
- Most komolyan? Az előbb altattam el!- szóltam rájuk, de nem igazán figyeltek rám.
- Én leszek az első!- kiáltotta apám.
- Csak szeretnéd!- vágott vissza Tobirama, és a teleportáló technikáját használva azonnal mellettem termett.
- Jutsut használni? Ez aljas volt!- szólt rá apám.
- Szerelemben és háborúban mindent szabad.
- Jajj, kérlek ne kezdd megint! Az erőszakos énednél már csak a nyálas rosszabb.
- Én erőszakos? Tőled még a saját unokád is megijed!
- Inkább tőled ijedt meg! De egy Senjutól nem csoda, hogy így kiakadt...
- Mi van? Az apja vagyok!
- Én meg az anyja és mindketten fogjátok be, vagy szétverlek!- néztem rájuk gyilkos tekintettel.
Erre mindketten elhallgattak és apám is odasétált hozzám.
- Szóval- vettem elő legszebb mosolyomat.- Most, hogy mindketten kussoltok, elmondanám, hogy mindkettőtöktől megijedt, ami nem meglepő, ugyanis úgy rontottatok be ide, mint a kommandósok. De mivel már lenyugtattam, apa és drágám... ő itt a lányunk!
- Kitaláltátok már a nevét?- kérdezte apám megenyhülve.
- Igen. Nem volt könnyű meggyőzni, de végül sikerült- pillantottam Tobiramára, aki szórakozottan elmosolyodott.
- Izanami lesz a neve- mondta.
- Engem lep meg a legjobban, hogy belementél- jelentette ki apám.
- Hála az elképesztő meggyőző képességemnek- mondtam.- Meg annak, hogy szeret.
- Nem is kicsit.
- Ugye tudjátok, hogy az ilyen dumákkal el tudtok üldözni- motyogta apám.
- Az is lenne a célunk...- vágta rá Tobirama.
- Azt tudtam, hogy te aljas vagy. Na de te is, Kim?
- Tudod, hogy szeretlek, meg minden, de most magunkra hagyhatnál...- próbálkoztam.
- Legyen- sóhajtott apám.- Most még egyet úgyse tudtok csinálni.
- Vicces vagy!- szóltam utána, mire csak intett egyet.- Az apám egy idióta...
- Ezzel nem vitatkozom.
Msolyogva adtam Tobirama kezébe Izanamit, majd arrébb csúsztam, hogy leülhessen mellém. Elképesztően jó érzés volt nézni, ahogy a kezében tartotta. Tudtam, hogy cuki lesz, na de ennyire?
- Amúgy apád valami olyasmit magyarázott, hogy legalább lesz valaki, akinek megtaníthatja, hogy miért nem kell szeretni a Senjukat. Szerinted ezt komolyan gondolta?
- Hát én leütöm...- motyogtam a homlokomra csapva.
- Na és... hogy vagy?- érdeklődött rámnézve.
- Már jól. De azt hittem nem élem túl, borzasztó volt!- mondtam, mire Tobirama elég hülye képet vágott.- Látnod kellene az arcodat.
- Mit vársz tőlem egy ilyen kijelentés után?
A fejemet fogva elröhögtem magam, majd mosolyogva néztem Izanamit. El sem hiszem, hogy végre itt vagy!
Amikor hazamentünk, lefektettem Izanamit, majd fáradtan döltem végig az ágyon. Nem telt bele sok időbe és Tobirama is mellém feküdt.
- Készülj fel rá, hogy holnaptól apám ostromolni fog- mondtam a plafont bámulva.
- Eddig is azt csinálta...
- De most még durvább lesz. Majd meglátod.
- A bátyám látogatására is készülj fel.
- Igazság szerint nem tudom, hogy rájuk fel lehet-e készülni.
- Ez jogos...- suttogta Tobirama, majd lágyan megcsókolt.
Azonnal visszacsókoltam és pár pillanat múlva már rajta feküdtem. Hiába, be kell pótolni az elmaradottakat.