Hideg van. Nem csoda hisz már december közepe van. Hull a hó miközben jövök az iskolából, egyedül mint szinte mindig. Régebben volt egy srác akivel együtt szoktunk hazamenni, de most már Amerikában van a szüleinél. Így megint egyedül vagyok. Az iskola kihalt már rég csak az bentlakók és a takarítónõk vannak bent.
Ma volt a karácsonyi vásár és mindenki már haza ment. Mivel az elõadás 11 órától volt, így minden remény elszállt, hogy korán haza érjek. Így a suliban lógtam legalább két órán keresztül míg meguntam és leléptem mint a többiek akik már az elõadás elõtt leléptek.
Ahogy jöttem a már kihalt, csendes utcában ami máskor zajos volt az éppen haza tartó diákoktól elgondolkodtam azon, hogy hol vannak a "barátaim" hisz mire vége lett az elõadásnak, amiben képviselõje voltam az osztálynak már nem volt csak hûlt helyük. De õk az én úgynevezett barátaim, osztálytársaim. Az osztályban egyetlen egy õszinte ember sincs. Még én se. Folyton csak játszok egy álarcot hordok és bolondozok, komolytalankódok de Mindenkit meghallgatok és próbálok segíteni.
S mindezt miért? Hogy ne lássák az életunt fejemet. S mikor kicsit láttatni engedek egy kicsit is magamból, akkor valami rossz történik és csak jobban megsérülök mint az álarcban. Miért ilyen önzõ az ember, hogy csak a maga hasznát keresi és másét meg kritizálja, szidja. S ami a legrosszabb, hogy én is ilyen vagyok. És nagyon nehéz ennek ellenállni. S nem tudom hogy Isten miért hozott létre minket.
Miközben ezeken gondolkodtam már el is értem a kávézott. Befordultam és átléptem a küszöböt. Telt ház. Mint ebben az idõben mindig. Hangos csevej innen onnét hangos nevetések. A diákok, munkások vagy csak olyanok akiknek nincs jobb dolga itt van, mint én. Kiszúrok egy üres asztalt, a pult mellett és oda le cuccólók.
Mindenki van valakivel csak én vagyok egyedül. Olyan aki mindig magányosan, kissé irigykedve nézz másokat. Velem átlósan a terem sarkában három lány beszéli meg a mai napot. Mellettük balra szintén három srác ül, akik LoL- t játszanak. Arrébb egy idõs házaspár ül és kávézgat. Mellettem jobbra meg néhány mûvészeti sulis diák röhögcsél valami idióta videón.
Elmegyek rendelek egy forró csokit. Megvárom kifizetem és megköszönöm, aztán vissza ülök a helyemre. Miközben a forró csokit szürcsölve nézem a körülöttem lévõ embereket, akik folyamatosan váltják egymást. Most a három lányt felváltotta másik három. Ahol meg a Fiúk ültek ott egy apa ül a lányával. Az idõs párt pedig egy fiatalabb pár cserélte fel.
Én meg még mindig ott vagyok, a helyemen forró csokit szürcsölve ahol immáron harmadik éve ülök s csak azt várom, hogy õ megérkezzen és le üljön az átlósan sarokba lévõ asztalhoz. Ami nem is olyan régen üresedett meg. Gondolataimból az ajtó csengõ és csilingelõ hangja ébreszt ki. Õ jött. Köszön kér egy teát cukor nélkül, mint mindig és amikor elmegy mellettem a szívem megremeg és minden bajom elszáll. Cseresznye virág illat árad utána. Teáját leteszi és nehéz hátizsákját rá teszi a székre. Kigombolja krém színû kabátját és szépen összefogva rá teszi a hátizsákra. Bíbor színû sálját lecsavarja és sapkája alól, kiszabadítja válig erő oroszlán sörényét. Igen nem túlzok mikor ezt mondom.
Haja élénk szinte már narancssárga vörös. Egy pillanatra felém néz S mély átható tekintette megbabonázott. Kék... égi kék szeme van, mint amikor egyetlenegy felhő sincs az égen, élénkségén kicsit tompít a vörös keretes szemüveg. Míg figyelem, mintha rám mosolyogna, érzem menten elolvadok de tekintettem rögtön el is kapom.
Mindig eljátszok a gondolattal, hogy oda megyek és meghívom valamire, de sajnos még nem jött össze. Mondjuk azon kívül hogy egy földre szállt angyal csak azt tudom milyen teát szeret és hogy miket szokott olvasni. Most is elõveszi könyvét amit jelenleg olvass, látom a borítót Egy magyar nábob c. könyv. Jó könyv, de mivel házi olvasmány nem sokan szeretik.
