Csend. Az egyetlen, amire vágyom és mégsem kapom meg. Mindig ordítanak és nem hallgatnak el. Itt hagynak egyedül és én mindig alig várom. De mégis szörnyen rettegek, mert tudom, ha ők elmennek, ők előtörnek. Azt mondom magányra vágyom, de közben üvöltök, hogy ,,Segítsetek!". Ők azonban nem hallanak engem. Nem hallják az ordításom, ami minden egyes alkalommal őket szólítja. Csak elsétálnak, mert kívülről azt látják, hogy mosolygok. Vakok, mert nem képesek észrevenni a sötétséget a szememben. Őket. Akik mindig ott lapulnak bennem. Nap, mint nap el kell nyomnom őket, hogy más ne láthassa, mert tudom, ha máshogy tennék őrültnek néznének. Nem értenek meg...Nem tudják a történetem, nem tudják mennyi mindenen mentem keresztül. Nem hagyták, hogy elmondjam. A félelem elnyomta a szavakat, mert féltem, hogy ők is azt csinálják, mint mások. Kinevetnek, őrültnek neveznek és csak legyintenek, mert azt hiszik ez semmiség. Hiába magyaráznám úgysem értenék, ezért inkább felveszem az álarcom előttük és mosolygok, mint ahogyan régen tettem. De amikor egyedül maradok minden, amit elnyomtam aznap felszínre tör és többé nem én irányítok. Hogyan jutottam el idáig? Nos az egész egy egyszerű viccel kezdődött. Legalábbis szerintük az volt. De engem ezzel örökké egy mély gödörbe löktek, ahonnan soha nincsen kiút. Had meséljem el az én történetem, mielőtt véget érne.
YOU ARE READING
Más kezében (BEFEJEZETT)
Short StoryAmikor más kezében az irányítás. Egy belső hang, amelyet semmilyen zene vagy zaj nem képes túl ordítani. Hangosabbra kapcsolod a zenét remélve, hogy a hangok megszűnnek, de azok csak egyre hangosabbak és hangosabbak. Nincs kiút, mert a keze alatt va...
