Álmodom

Prológus

2010. Február 26.

Isabella

- Anyaaa! Segíts légyszíves a háziban! - néztem arra a nőre, akit sajnos muszáj az anyámnak neveznem. Tudom... Nem helyénvaló ilyeneket gondolnia az ember lányának, de meg kell értenetek. Szörnyű dolgokat éltem át miatta, de a tíz éves énem ezt még nem realizálta, vagy inkább nem szerette volna realizálni. Ragaszkodni próbáltam egy általam kitalált anyuka képéhez, pedig tudtam... Tudom, hogy már akkor is tudtam, hogy ez lehetetlen.

-Bella légyszíves szállj le rólam! Rohadtul nincs ehhez kedvem! - üvöltötte, majd egy nagyot szívott a cigarettájába.

- De megígérteeed... - könyörgő pillantást vetettem rá, és esküszöm, reménykedtem abban, hogy igent fog mondani.

- Tudom mit mondtam, de nincs erre időm. David nem sokára itt van, rád pedig Jasmine fog vigyázni. Majd ő segít neked abban a szarban.

Jasmine vigyázott rám akkor, amikor az anyám és a pasija leléptek otthonról. Szóval kb... úgy minden áldott nap. Ő volt az egyetlen kedves ember az életemben, természetesen a barátnőmön Laurenen kívül. Sokat segített a házimban, és sokszor nevettünk együtt apró kis butaságokon. Körülbelül 10 évvel lehetett idősebb nálam, és én, a kis tíz éves, borzasztóan felnéztem rá. Gyönyörű lány volt, szőke haja dúsan omlott kecses vállára, a szeméből pedig áradt a jóság. Bevallom sokszor sajnáltam azért, hogy velem kell töltenie az estéje igen nagy részét, de emellett nagyon örültem neki, hisz a szürke pillanatokban, ő volt az, aki ott volt velem. Bár azt a mai napig nem tudom, hogy az anyám miből fizette Jasmine munkáját...

- De anya! Ma van a születésnapom! Veled szeretnék lenni. Esküszöm nem kérek semmi mást.

- Szívem, nekünk nem is telne semmi másra. - nézett körbe a helységen, ami még azóta is kísérti az életem.

Anyám nem sokszor mondott igazat, de be kell valljam, hogy akkor egy hazug szó sem hagyta el a száját. Pocsék életünk volt. Dohos falak és omladozó vakolat vett minket körbe, bármerre is néztünk. De nem ez volt a leggázabb, hanem az, hogy a nő, aki megkeserítette az életem, mégcsak nem is próbált meg változtatni a körülményeinken. És ilyenkor jön az a kérdés, hogy hol volt az apám mindezidáig? Hát ez akkoriban számomra is csak egy kérdés volt, és az apám említése csak sajgatni kezdte azt az üres helyet a mellkasomban, amit az ő távozása hagyott maga után.

- De én tényleg nem szeretnék semmi mást, csak azt, hogy töltsd velem a születésnapomat, anya! - igazat mondtam. Semmi másra nem vágytam jobban, csak arra, hogy kivívjam a szeretetét.

- Isabella. - kezdte a monológját, amit akkor csinált, amikor nem szívleltem, hogy magamra hagy. - Anya nem sokára hazajön, és utána együtt töltjük az egész hátralévő napot. Rendben? - guggolt le pontosan velem szemben, de láttam a szemében, hogy újra hazudik nekem.

Ennek ellenére én vártam rá. Egész nap. Egész életemben. Egészen pontosan 8 hosszú évig...