Az ismerős hang

25 5 0
                                    

- Megjöttél végre? – Kérdezte Johnt egy ismerős hang a szobából. Azonnal felismerte az arc nélküli hangot, és a hideg futott végig a hátán. Egy olyan érzés ragadta magával, mint amikor az ember tudja, hogyha folytatja lépéseit a célig, valami katasztrófa fog történni, viszont muszáj folytatnia a megkezdett utat
- Charles! Hogy jutottál be ide? – Kérdezte majd vállát csalódottan engedte le, fejét pedig előrehorgasztotta. Egy percre sem fordult meg, csak folyamatosan az ajtófelé fordulva az ajtót bámulva, mely már enyhén kopottas és megfakult volt, azonban látni lehetett rajta, hogy egykoron egy gyönyörűszépen díszített sötétbarna fa ajtó volt.
- Ülj le drága barátom! Sok mindenről kell beszélnem veled. – Szólt végül és habár tudta, hogy partnere háttal áll neki, kezével a vele szemben lévő székre mutatott.

John lassan megfordult és nehéz, ideges, lassú léptekkel a kandalló felé vette az irányt, ahol vígan és vészjóslóan lobogott a meleget és fényt árasztó tűz. A fehér, sűrű motívumokkal díszített kandallópárkányról levett egy kompakt kis fekete dobozkát, majd pipájáért nyúlt. Lépteit ezután a szék felé irányította, melyre Charles mutatott néhány szekundummal ezelőtt. Helyet foglalt majd elhelyezkedett benne. A kicsiny fekete dobozt felnyitotta, ekkor érezte meg Charles a doboz tartalmának finom illatát. John a szárított perzsa dohányt beletöltötte pipájába. Egy aprócska csomag gyufát szedett elő mellényzsebéből és begyújtotta a dohányt.
- Miről is szerettél volna velem beszélni?
- Ez nem mehet így tovább Jonathan. Jaj, ne nézz már rám ilyen furcsán öreg barátom! Nagyon jól tudod miről beszélek. Amikor beléptél ide, az volt a legelső kérdésed, hogy hogyan kerültem én ide. Te is nagyon jól tudod, te engedtél ide be. Persze nem úgy ahogyan azt gondolod.
- Mire akarsz ezzel kilukadni – Kérdezte John ingerülten és öklével a szék karfájára vert egyet.
- Csak nézz körül! Gondold végig! Vajon most tényleg pipázol? – Nézett Charles kérdően a másikra.
- Mindig is szenilis voltál Charles. Mégis, szerinted mi a nyavaját tartok én éppen a kezemben? – Emelte fel a kezét, amelyben addig a pipát tartotta. Azonban a halálfélelem élénk szikrája csillant fel tengerkék szemében, mikor meglátta, mit tart valójában bal kezében. Nem volt benne semmi. Kezében, melyben eddig a pipája pihent, most nem volt az ég világon semmi. A pipa a drága perzsa dohánnyal együtt kámforrá vált.
- Ezt...Ezt...Mégis hogy...hogya...
- Én sehogy sem kedves barátom – Vágott a szavába, majd amolyan diadalittas én megmondtam tekintettel megpödörte bajuszát. – Felmerült benned a kétségnek hangja Jonathan. Az ebbe a valóságba vetett bizalmad és magabiztosságod megrendülni látszik. Ne fejezd be a kétkedést! Segítek. Vajon tényleg lobog a tűz a kandallódban? – Ahogy ezt kimondta, elaludt a tűz és sötétség váltotta fel a tűz fényével bevilágított szoba látványát. – Ja igen, és ha nem is ég tűz akkor minek kandalló?
- Elég legyen! – Üvöltött fel John, amikor meglátta, hogy a kandalló is semmivé lesz, a dúsan díszített fehér márványból készült párkányával együtt. Az a hőn szeretett kandalló...
- Miből legyen elég Jonathan? Az igazságból? Azt nem fedheted el soha, még akkor sem, ha ilyen kitartóan próbálkozol. Mint látod a valóságod megszűnni látszik, és az igazság kezd beszűrődni annak az álomnak a szövetén, amit már oly régóta, oly gondosan dédelgetsz magadban. Hát tedd fel magadnak a kérdések sorozatát. Vajon a szép selyem függönyeid tényleg ott lógnak a karnison? Tényleg ezeken a foteleken ülünk mind a ketten?
- Elég legyen! – Üvöltött John és mellényzsebéből egy kis kétlövetű pisztolyt húzott elő és agyon lőtte a vele szemben ülő férfit.

A szoba fehér volt. Fehérek voltak a falak, az asztal, de még a székek is. Fehérben mászkáltak az emberek, egyedül a linóleum volt sötétszürkés árnyalatú.
- Doktor Úr, most mi lesz? – Kérdezte az egyik nővérke aggódva az asztal egyik végén helyet foglaló orvost. A kisasszony fehér köpönyegén a mellkasa tájékánál aranyszínűen csillogott a kitűzője, melyről tisztán és érthetően le lehetett olvasni egy nevet: Clara.
- Nem tudom kedvesem, kizárt végleg. Attól félek elvesztettük őt. – Szólt az orvos válaszul a nővérkisasszony aggodalmas kérdésére nyugtalanul. A felcser asztalán az eszközök szépen rendezetten sorakoztak, közepén pedig egy névtáblát helyeztek ki. Dr. Charles Morrison pszichiáter. Vele szemben foglalt helyet a beteg, egy általános kórházi köntösbe bugyolálva, melyen a következő állott: Kalifornia állami elmegyógyintézet. A beteg csak némán meredt maga elé, mint aki már semmit nem hall és nem lát a külvilágból. Örökre a szobában ragadt, ahol miután az el kezdett széthullani, megölte azt, aki az egyetlen és utolsó kapcsolata volt a külvilággal.

Dr. Morrison intett az ápolóknak, hogy vihetik a beteget vissza a szobájába. Jonathan állítólag soha többet nemszólalt meg...

Has llegado al final de las partes publicadas.

⏰ Última actualización: May 31, 2020 ⏰

¡Añade esta historia a tu biblioteca para recibir notificaciones sobre nuevas partes!

Az ismerős hangDonde viven las historias. Descúbrelo ahora