drarry || ᴄᴏᴍᴇ ᴡɪᴛʜ ᴍᴇ, ɪ'ʟʟ ꜱʜᴏᴡ ʏᴏᴜ ꜱᴏᴍᴇᴛʜɪɴɢ ʙᴇᴀᴜᴛɪꜰᴜʟ

2.

A labirintus szépen növekedett. Gyorsan abbahagyta az oldalirányú gyarapodást, s helyette inkább felfelé kezdett törekedni. Néhány nap alatt olyan magas lett, hogy könnyen el lehetett veszni benne. A kastély ablakaiból lehetett látni, merre vezet az út, így néhányan azzal töltötték a délutánjaikat, hogy megpróbáltak térképet rajzolni hozzá. A rózsák, sokak nagy ámulatára, kibontották rajta szirmaikat, édes illatban fürdetve a birtokot. Harry egyik délután hallott egy csapat hollóhátast arról panaszkodni, milyen émelyítő.

Csütörtök reggelre már láthatóan lelassult a labirintus mozgása. Néhol még kinyújtózott egy-egy hajtás, de lényegében a sövény már nem lett magasabb, és a rózsák sem tudtak jobban kinyílni. Néhány diák ekkor bemerészkedett, a legtöbben nem mertek hozzáérni az ágakhoz, mert a tüskéktől féltek, egyesek viszont váltig állították, hogy ezek varázslatos rózsák, és nem szúrnak.

Harry egy kicsit kétségbeesett, miután kisétált a hálókörletükből a levél felbontását követő reggelen, mivel eszébe jutott, hogy több szökőkút is van a birtokon. Sorra vette mindet, majd szerda délután, az ablakban ülve ráeszmélt, hogy a labirintus közepén egy szökőkút áll. Nem is akármilyen szökőkút. Ez volt a kastélykert legszebbje. Még váltogatta is a vízsugarait, és a közelebb merészkedők azt susogták, hogy a kövébe vésett rózsák a labirintus rózsáival együtt nyílnak és zárulnak minden nap. Amint ez Harry eszébe jutott, minden több értelmet nyert – akkor ezért szerepelt rózsa a levélben.

A többieknek persze azt mondta, hogy a mardekáros lány írta neki a levelet, de nem fog vele találkozni. Valójában szerette volna ajándékul adni neki a világ összes vajsörét vagy sütőtöklevét vagy amit csak kíván, és meg is tette volna, ha módjában áll. Az elkövetkezendő napokban kereste szemével a lányt (nem annyira, mint Malfoyt, de kereste), és ha nem is itallal, de legalább egy nagy, mosolygó köszönömmel, egy kézfogással, egy öleléssel, akármivel - meg akarta hálálni, hogy eljutatta hozzá a levelet. Hisz azóta a délután óta a fellegekben járt. Ám a lány, Dracohoz hasonlóan nem mutatta magát, így Harrynek nem volt módja a köszönetnyilvánításra.

Csütörtök este a prefektusok azokat is lehívták a hálókörletekből, akik eddig a vizsgaidőszak miatt alig dugták ki a fejüket. Újból hatalmas tömeg kerekedett a vacsoraasztalok körül. Hermione és Ron próbálta sürgetni Harryt, de az előre küldte őket, mondván, hogy keressenek helyet, neki még van egy kis dolga. Nagy nehezen sikerült kitessékelnie barátait az ajtón, és megvárta, amíg kiürül a társalgó.

Elindult az üres folyosókon. Negyed hatkor már a lépcsőkön rohant lefelé, ám az aulából nem vacsorázni indult, hanem elkanyarodott a kijárat felé. Mielőtt még bement volna a labirintusba, biztonságból végignézte a többi szökőkút környékét is, de mint arra számított, senkit sem talált. Fél hat előtt öt perccel aztán elővette a pálcáját, még egyszer körülnézett, s kalapáló szívvel elindult befelé a kacskaringós, kiszámíthatatlan úton.

Minden gyönyörű volt. Odabent felerősödtek az érzések és az illatok. A labirintus egyik oldalán a lemenő nap ragyogott, a másikon pedig a roxforti kastély pompázott aranyrózsaszínű fényben fürdőzve. Az égen pasztellben úsztak a pamacsok, s olyan csend honolt a kastély körül, amilyet Harry ritkán hallott. Mintha kiszakadt volna a roxforti életből. Mintha a labirintus elvágott volna minden szálat, ami a sövényen kívülre láncolja. Csak az itt volt, csak a most volt, és a szívét valami beljebb és beljebb húzta a labirintus mélyére. Volt valami bódító a levegőben.

Eleinte nem akart hozzásimulni az ágakhoz, de aztán úgy döntött, szemügyre veszi a rózsákat. Ahogy közelebb hajolt, meglepődve konstatálta, hogy a növényeken valóban nem nőtt tüske. Bár időközben rájött, hogy Draco csak rávezetésképpen fogalmazhatta a rózsás utasítást a levelébe, most mégis leszakított egyet a millió virág közül. Várt, vajon lesz-e valami következménye – de a labirintus nem mozdult, így Harry tovább indulhatott.

Eltévedt, kijjebb sodródott, visszafordult, kacskaringózott és átkozta magát, amiért nem indult elég korán. Ha így folytatja, sosem ér a szökőkúthoz. Eltelhetett öt perc, aztán tíz, talán húsz is, de még mindig nem volt ott. A kezdeti varázs kissé kialudt, ahogy a fiú kétségbeesetten megszaporázta lépteit.

Hirtelen megtorpant.

Olyan hangot hallott, mintha valaki végighúzta volna a kezét a sövény másik oldalán. Egyetlen lehetséges irány volt, ami arra vezetett – így Harry elkezdett rohanni.

Talán csapda.

Talán Draco.

Talán nem minden labirintus hordoz életveszélyt és rossz emlékeket.

Talán valaki más az, aki nem vesz részt a vacsorán.

De talán Draco Malfoy.

Harry nem mert megszólalni – azt már nem. Futott, mintha a szíve tudná, amit az agya nem, de nem merte megszólítani a fiút, akit annyira látni vágyott. Tartott a csapdától, de nem félt követni az ismeretlent. Érezte, hogy egyre beljebb keverednek a labirintusba. És élvezte a játékot.

Olykor-olykor megállt és fülelt; a mellette levő rózsabokrok határozottan rezegtek. Néha arra gondolt, hogy átbújik a növények falán, de mindig rájött hogy esélytelen. Ilyen dús sövényt ezernyi szilárd ág tarthat össze.

A hang jobbra húzta, s ő jobbra ment, majd balra húzta, s ő balra ment, a kereszteződésekbe érve pedig úgy érezte, hogy lehetetlen itt nem találkozniuk. Közben szorosan tartotta maga előtt varázspálcáját, ha bármi történne. De nem történt. Ez a fogócska hosszan tartott, mind mélyebbre és mélyebbre vezetve őt a rózsabokrok sűrűjébe.

Egy kereszteződésnél megtorpant, mert nem hallotta a hangot. Csak egy szellő simított végig a leveleken, de nem hallatszott se lépések zaja, se csörgés valamerről. Harry egy kicsit izgult – már így is alig tudta tartani a tempót kíváncsisága súlya miatt, de most kifejezetten kétségbeesett. Mi van, ha lehagyta? Mi van, ha tényleg nem Draco volt? Talán tényleg csapda? Mi vezette idáig? Merre menjen? Mi lesz, ha rosszfelé indul?

Állt így egy darabig. Fülelt. Egy kicsit visszahúzódott egy sövény takarásába. Leengedett kezében rózsa, a felszegettben varázspálca.

Egy kéz nyúlt ki a sövény másik oldaláról. Épp az egyik rózsafal szélénél álltak – Harry az egyik felén, rejtélyes üldözöttje a túloldalt. Hófehér keze túl szép, remegő és ismerős volt ahhoz, hogy támadásnak legyen tekinthető. Nem volt benne varázspálca, se tárgy, ami zsupszkulcsként lehetett volna használható. Csak egy bizonytalan, üres kéz volt, a túloldalon rejlő testhez kapcsolódva.

Harry egy kezébe fogta a rózsát és a varázspálcáját, s másik kezével, bár maga is alig volt képes felfogni, amit csinál, végigsimított az ismeretlen tenyéren. Senki sem szólt. Ujjaik egymásba fonódtak, és ez már olyan ismerős és finom érintés volt, hogy minden kétségük elszállt.

Harry úgy érezte, húzzák a túloldalról, és egy percig sem állt ellen. Hagyta, hadd húzzák át. Lábai előtt hadd érjen véget a fal. Átért a sövény másik oldalára, és szemben találta magát vele.

Draco Malfoyjal.