2,5. Napfény

20. Fejezet (Mina)

Destiny ismét a földre került.
A nagy hatalma annyiban kimerült, hogy villogtatta a szemét, a fénygömbjeivel megölte a három másik démont, és jártatta azt a nagy száját.
Nikolai ha lehet még idegesebb lett. Mondjuk nem csodáltam. A testvére élete a leendő feleségén múlik, aki eddig nem sokat tett le az asztalra.
Szóval teljesen elvesztünk, nem csak ők hanem mi is. Nélkülük mi is itt ragadunk. Én már biztosan. Ha Destiny meghal a két angyalból akit ismer, egyik sem visz haza.
-Nekem kellett volna bemennem. - mondta idegesen Nikolai.
-Ember vagy. - mondtam ki a nyilvánvalót. - Lehet, hogy Destinyvel többre megyünk, ha nem veretné péppé magát. - kiabáltam úgy, hogy az említett fél is meghallja.
-Gyere be és csináld helyettem. - mondta Destiny amikor újra felállt.
Az arca eltorzult a fájdalomtól. Vérzett a feje, az ajkai, az egész arca. A teste tele volt zúzódásokkal.
Amikor Ethan apja bántani akarta a férfit, Destiny elé vetette magát, és felfogta az ütéseket. Legalább erre jó volt.
Ismét kapott egy hatalmas pofont, és a földre esett.
Mostmár Ethan is térdre kényszerült, az apja kezében egy kard jelent meg.
-Most pedig, legjobban gyűlölt fiam, végzek veled. Születésed után kellett volna megtennem, de az a kurva anyád eldugott előlem. - hangosan felnevetett.-Ő is magadra hagyott utána, ugye? Mindig egyedül voltál, te kis fattyú! Egyedül születtél, és egyedül is halsz meg, senkiként, mert az is vagy. Nem érsz semmit! Utolsó kívánságod?
-Dögölj meg! - köpte a szavakat Ethan.
-Fiam, fiam. Hát ezt kívánod a te jó apádnak?
Ethan apja felemelte a kardot.
-Ne! - sikítottam. Észre sem vettem, hogy folynak a könnyeim.
Segíteni akartam neki, megakartam ölni azt a szemét ládát, de Nikolai lefogott. Erősen tartott, nem tudtam szabadulni tőle.
Ha már meghalok, akkor tegyek valamit érte, vagy legalább próbáljam meg. De Nikolai elvette tőlem ezt a lehetőséget.
-Destiny! - kiabáltam. - Csinálj már valamit!
Destiny nagyot nyögött, majd négykézlábra állt.
-Ez a fél démon sokkal értékesebb a legtöbb embernél. - sziszegte Destiny. - Több emberség szorult belé, mint a legtöbb emberbe. Nincs jogod dönteni az életéről!
-Nekem..
-Csendet! - kiabálta Destiny.
Meglepődtem.
A hangja tele volt erővel, és amikor felnézett a démonra a szemei ismét villogtak.
-Destiny. - mondta halkan Ethan. - Maradj csendben, és akkor megúszhatod. Vidd haza Minat, hagyd, hogy élje tovább az életét.
Nem tudnám tovább élni az életem. Nem tudnám nélküle élni az életem. Vele akarok lenni. Úgy akarom, ahogy van, a démonnal együtt. Én csak szeretni akarom, úgy ahogy van.
-Te is élni fogsz. - mondta Destiny kedvesen, majd újra felnézett a démonra. - Az utcán kellett élni, nem vigyázott rá senki, pedig csak egy gyerek volt, mindez miattad. Viszont, miután Niko rátalált, minden megváltozott. Mindent megadott neki, testvérekké váltak. Lett egy bátyja, aki a Pokolba is elkísérte, mert tudta, hogy ez a feladata. És tudod mit? Igazad volt. Ethan, egy senki volt, de lett valaki. Zharkovvá vált. Családnevet és családot kapott. Bármire képes lennék ezért a férfiért. Bármit megtennék érte, úgyhogy soha többé ne merd azt mondani, hogy egyedül van, mivel ez nem igaz. -Destiny végre felállt. Elmosolyodott. - Tudod, hogy ki van egyedül? Te! És tudod, hogy ki fog ma megdögleni? Hát te magad.
-Egy idegesítő, kis ribanc vagy. - oké, ezzel egyet értettem. - A fattyú fiam után, veled is végzek. Nikolait is megölöm, majd elviszem a fejét Declannek, a kis ribancot pedig elevenen megnyúzom.
Nyeltem egyet.
-Mielőtt végzek veled, engedd meg, hogy bemutatkozzam. - Destiny kecsesen pukedlizett egyet. - Destiny de LaFayette vagyok. Maga a Végzet. - kacagni kezdett. - Szóval itt csak egy ember dönthet mások életéről, az pedig én vagyok. A Végzet pedig úgy döntött, hogy ma megkell halnod.
Ami ezután történt, olyan volt, mint valami csoda.
Destiny hátán ketté nyílt a bőr, és hatalmas szárnyak nőttek ki a testéből.
-Atya. Úr. Isten. - mondtam, miközben a szemeim majdnem kiestek a helyükről.
Az egyik szárnya fehér volt, míg a másik fekete. Hatalmasak voltak, leértek a földre.
Azt hittem, hogy csak káprázat. Nem lehetett igaz. Destiny de LaFayette, nem lehetett egy..
-Angyal. - mondta hangosan Destiny. - Azt kérdezted, hogy mi vagyok, Mina. Hát egy angyal. - fejezte be, mert a testéből fény tört elő.
A fény hatására a démon ordítani kezdett, próbált, küzdeni, de nem ment neki.
Destiny egy idő után hangosan zilálni kezdett.
-Csak álmodom. - suttogtam halkan.
-Mondtam, hogy valami csodálatosat fogsz látni, ha megtudod mi is ő valójában.
-Ethan. - mondta Destiny. - A tiéd a megtiszteltetés. Vágd le a fejét.
Ethan hallgatott rá.
Felemelte az apja kardját, megforgatta a levegőben, majd egy határozott mozdulattal lecsapott.
Becsuktam a szemem. Nem akartam látni.
Amikor újra kinyitottam, Ethan apjának semmi nyoma nem volt. Destiny Fénye kialudt, a páholyban ülő démon pedig megjelent Destiny mellett.
-Te leszel a következő? - sziszegte a lány.
-Szabadon távozhattok. - mondta a démon, majd eltűnt.
-Helyes. - mondta halkan Destiny, majd zuhanni kezdett. Mielőtt földet érhetett volna Ethan elkapta.
-Ne ájulj el, tudom, hogy fáradt vagy, de haza kell vinned Minat.
-Tudom. - nyögte a lány.
-Csodálatos voltál. - mondta büszkén Nikolai, amikor Ethan hozzánk ért.
-Meghalt. - mondta halkan Destiny, miközben felnézett Ethanre.
-Igen. - erősítette meg a férfi.
-Jól csináltam? - nézett most Nikolaira.
-A lehető legjobban, angyalka. A lehető legjobban.
Lassan bólintott egyet.
-Ethan. Kérlek tegyél le.
Ethan szót fogadott.
Destiny nagy levegőket vett, majd megfogta a kezem.
-Nem tudom, hol landolunk. - mondta nekem halkan. - Lehet, hogy fájni fog.
Alig hallottam mit mond. Csak a szárnyait bámultam. Hozzájuk akartam érni, de nem mertem.
-Mina, ha olyan helyre kerülünk, ígérd meg, hogy vigyázol rám.
-Miért kellene?
-Mert elfogok ájulni. - mondta, majd villantott.