A zongora hangja | Niall Horan FF

▫33.Fejezet▫

Kimberly

Miután túlestünk az állatorvosi vizsgálaton, a kutyám és a zongoratanárom társaságában elindultam kicsit sétálni a városban. Szép idő volt, bár mihez képest. A Nap fénye erőlködve sütött át az eget beborító vékony felhőrétegen, mialatt hajamat lágy, langyos felhő fújta az arcomba. A Temze mellettünk csendben hullámzott, ezzel egy viszonylag romantikus pillanatot kialakítva köztem és Niall között. Szerencsére hamar tudtam alkalmazkodni a táraságához, így jól ment az együtt töltött idő minden pillanata. Jól éreztem vele magamat, nagyon jól. Igyekeztem a lehető legjobb oldalamat mutatni neki, de azért visszafogott maradtam, mert mégiscsak a tanárom. Holnap órám lesz vele, nem kéne beégnem előtte.
Szótlanul sétáltunk lassan egymás mellett, ami azért volt számomra egy kicsit fura, mert ma még nem igazán volt ilyen. Niall látszólag eltöprengett valamin, és én is hasonlóan tettem. Én azon gondolkodtam, mi járhat a fejében, amikor a kutyám, Cujo, hirtelen elindult felé, és játékosan a fejét a lábához dörgölte.
-Cujo, nem szabad!-szóltam rá mosolyogva, közben gyengéden próbáltam visszahúzni a pórázon keresztül. Niallt ránézésre nem zavarta, barátságosan megsimogatta a feje tetejét. Örültem, hogy így reagált a közeledésére, mivel nem mindenki szokott odalenni kutyusom közvetlen viselkedéséért.
-Nem zavar-nézett rám egy rövid időre, majd újra négylábú barátom került a figyelme középpontjába. Mosolyogva néztem, ahogy Cujo követi minden lépését, Niall pedig kedvesen megsimogatta minden alkalommal.
-Kedvel téged-jegyeztem meg, mikor láttam, hogy nem akarnak elszakadni egymástól. Nagyon meglepett Cujo. Tudtam, hogy barátságos természete van, viszont ilyen rövid időn belül, mint most, a tanárom esetében, sosem kedvelt meg ennyire senkit. Még a legjobb barátnőmnek, Lilynek is több idő kellett ahhoz, hogy úgy viselkedjen vele, mint jelen esetben vele.
-Én is bírom. Jófej kutya-túrt bele barna hajába, amit a szél rakoncátlanul összekócolt. Annyira jól nézett ki Niall Cujo mellett. Olyan cuki páros volt, hogy akaratlanul is mosolyt csaltak az arcomra. Ha nem a tanárom lenne, már rég megcsókoltam volna, főleg ezután az imádnivaló jelenet után.
A napok múlásával úgy érzem, egyre jobban megszeretem Niallt. Tudom, nem kellene, de eddig még nem adott okot rá, hogy utáljam. Annyira kedves, jószívű pasi... Tagadhatatlanul szeretem. Szeretem, és ez ellen nem tehetek semmit. Semmit! Se az eszemmel; se az akaratommal. De nem is akarok tenni ellene, ha nagyon őszinte akarok lenni. Pontosan tudom, hogy ez a szerelem nem olyan érzés, ami ész-okoktól vagy elhatározásoktól függ. Ez az érzés öntörvényszerű vonzódásból, emlékek sokaságából ötvöződött össze, és nem én uralkodok rajta, hanem én vagyok alárendelve neki. Minden alkalommal elveszek abban a szempárban, a mosolyában, a megjelenésében, a személyiségében. A gondolataim minden egyes alkalommal elkalandoznak, hogy milyen jó lenne a karjaiban ébredni, érezni a csókját az ajkaimon, kézenfogva sétálni vele...
-Nem ülünk le egy kicsit?-kérdezte hirtelen, mikor elsétáltunk egy pad mellett. Váratlanul ért a kérdése, mivel teljesen el voltam veszve a gondolataimban, de azért egy épkézláb mondatot sikerült összeraknom, aminek a lényege az volt, hogy leülhetünk, ha gondolja. Igazából mindkettőnk délutánjának már mindegy volt, nem siettünk sehova. Nekem Cujo változtatta meg az eredeti eltervezésemet, én pedig bár akaratlanul is, de Niallét.
Ő leült a pad egyik végre, én pedig a másikon foglaltam helyet. Csendben néztem a város mozgását, közben fél szemem a kutyámon volt, nehogy valami rosszat csináljon. Élveztem a tavaszi szellőt, a meglepően nagy nyugalmat, a madarak vidám csicsergését, a nyíló virágok illatát... És persze Niall társaságát.
-Kérdezhetek valamit?-fordult felém Niall a felsőtestével néhány perc elteltével, mire én mosolyogva bólintottam.
-Persze! Miért ne kérdezhetnél?
-Mert még nem tudod, mit akarok-felelte logikusan.
-Hát, akkor kezd el, hogy megtudjam-nevettem el magamat. Talán kicsit zavart, hogy habozott a kérdésen. Ennyire komoly dologról lenne szó, hogy nem lehet csak úgy feltenni, vagy mi? Mindenesetre kíváncsivá tett.
-Nem úgy volt, hogy állatorvos szeretnél lenni? Vagyis amikor bemutatkoztál, valami ilyesmit említettél. Ha jól emlékszem...
-Igen, ez valóban így volt-szakítottam félbe, ezzel igazat adva neki, majd tovább figyeltem a mondandójára.
-És, miért nem lettél az? Mert ahogy látom, az eszed és az érdeklődésed meg lenne hozzá...-gondolkodott hangosan, aminek már egyeltalán nem örültem. Na, kezdődik. Helyben vagyunk. Ez az a téma, amit a hátam közepére nem kívánok. Szerencsére hosszú ideig nem is hozta fel senki, most azonban mégis belebotlottam.
-Hosszú történet-ráztam meg a fejemet szomorkásan elmosolyodva, közben a kezemben görcsösen szorongatott pórázat bizergáltam, ezzel valamennyire oldva a bennem kialakult feszültséget.
-Van időm-vont vállat a hajába túrva, nem törődve azzal, hogy nekem nincs kedvem pont vele beszélgetni erről. Kénytelen voltam elővenni a bunkó énemet, hátha bejön most is.
-Már megint pszichológusosat szeretnél játszani? Ez ilyen tanári dolog, vagy mi?-fordultam felé sóhajtva, mire ő csak elröhögte magát.
-Csak szimplán érdekel. Ismétlem, van időm-nézett mélyen a szemembe. Kíváncsi volt, látszott, hogy tényleg érdekli, nem csak úgy megkérdezi, mert miért ne. Utálom ezt a témát. Utálok a múltam ezen részéről beszélni, viszont nem tudtam nemet mondani neki. És ezért utálom.
-Nem fogsz kiröhögni?-adtam meg magamat végül, miután Niall nyert az érzéseimmel szemben.
-Miért röhögnélek ki?-vonta össze a szemöldökét értetlenül.
-Mert nem értenél meg...
-Az lehet. De akkor sem röhögnélek ki-ígérte meg. Én pedig hittem neki.
-Köszönöm. Akkor, kezdjük talán az elejétől...
-Várj!-szakított félbe. Összezavarodva megráztam a fejemet, ezzel azt mutatva, hogy döntse már el, mit akar.-Honnan tudjam, hogy az igazat mondod, és nem csak bekamuzol valamit, hogy ne kelljen elmondani az igazat?
-Esküszöm, hogy az igazat, csakis a szín tiszta igazat mondom!-tettem a bal kezemet a szívemre, mialatt elhadartam a már filmekből is jól ismert "esküt". Niall kicsit elnevette magát, aztán belekezdtem, mielőtt még meggondolnám magamat.-Régóta állatorvos szerettem volna lenni. Már általános iskolában is erre készültem, aztán jött a gimnázium. Baromi gyorsan odaértünk az utolsó évhez. Azt tudni kell, hogy mi voltunk a suliban a tanárok körében a lúzer osztály. Utáltak minket, viszont a többi diák bírt minket, mert elég jófejek volt. Mindegy! Szóval utáltak minket a tanárok, mert nem voltunk valami fényesek tanulás terén, kivéve engem és egy srácot, Davidet. Mi voltunk úgymond az osztály stréberei, az a srác tényleg nagyon durván okos volt. Mindenből jó volt, de főleg fizikából. Kicsit kocka volt, bár a külsején nem látszódott, mert nem nézett ki rosszul...
-Lényeg?-szólt közbe Niall türelmetlenül még mielőtt jobban belementem volna az osztálytársam részletezésébe. Aranyos volt, ahogy megszakított, bár nem tudom megmagyarázni, miért. Esküszöm olyan volt, mintha egy picit féltékeny lett volna.
-Neki is kellett a biosz az egyetemhez, ezért eldöntöttük, hogy segítjük egymást benne. Vagyis főleg inkább ő segít nekem. Nem mintha annyira rászorultam volna, csak érted. Egy zseni volt, ezért jó volt vele tanulni. Az állatorvosihoz kellett egy tesztet írnom a bejutáshoz, amire segített felkészíteni. Úgy éreztem, simán menni fog minden, mert megnéztük a korábbi feladatsorokat, gyakoroltunk, szóval eléggé rákészültünk. Eljött a felvételi napja. Kicsit féltem, de nem ment annyira rosszul. Jobban izgultam tőle, mint amennyire valójában kellett volna. Szóval megírtam, és vártam. Ez idő alatt David folyamatosan bíztatott, hogy biztos felvesznek, és én leszek a legjobb állatorvos, én pedig csak reménykedni tudtam, hogy igaza van. Hát, nem így lett. Nem vettek fel. A sok szorgalom, a belefektetett idő és munka... Felesleges volt. Nem sikerült. Nagyon csalódott voltam. És ez annyira... Annyira elvette az önbizalmamat. Teljesen összetörtem. Volt egy kiskori álmom, amiben hittem, hogy egyszer megvalósul, erre nem. Pár perc alatt szertefoszlott minden...-fejeztem be. Közben szomorúan az ujjaimat tördeltem, és nem mertem Niall szemébe nézni. Lehet még elsírtam volna magamat vagy ilyesmi. Nem tudtam, mit gondol erről az ügyről. Akkor nekem ez a bukás nagyon rosszul esett, viszont most, majdnem egy év elteltével, elég hülyén hangzik elmesélve.
-Már bocs, de ez hülyeség. Emiatt nincsen önbizalmad?-tette tönkre a tanárom a sztorizgatásomat. Elkerekedett szemekkel fordultam felé, miközben abban reménykedtem, hogy csak rosszul hallottam. Kiöntöm neki a szívem-lelkem, elmondom neki azt, amiről másoknak sem szívesen mesélek, annak ellenére, hogy őt alig pár hete ismerem, erre ennyivel letudja az egészet? Kicsit fájt.
-Látod, ezért nem akartam elmondani!-nevettem el magamat felháborodva. Karjaimat dühösen összefontam a mellkasom előtt, közben próbáltam elrejteni a szám sarkában megjelenő mosolyt, ami fogalmam sem volt, miért van ott. Valószínűleg ezzel próbálom leplezni a bánatot, ami a történtek miatt kialakultak bennem. Amit már annyiszor lejátszottam magamban, közben minden alkalommal azon töröm a fejemet, mit csinálhattam volna máshogy.
-Nem értem, miért törtél tőle össze ennyire. Mennyivel voltál az alsó ponthatár alatt?-kérdezte, kék íriszeivel folyamatosan az arcomat figyelve. Ha még nem lettem volna így is elég zavarban a társaságában, felhozta ezt a számomra utálatos témát, ráadásul az sem sokat segít, hogy ő ez idő alatt úgy bámult, mintha valami fantasztikusan nagy titkot közölnék vele, amit végül csak egyszerűen lereagált.
Fájdalmas mosolyra húztam az ajkaimat, mialatt megcsóváltam a fejemet. Ő ezt úgysem értheti meg. Nem értheti meg, mennyire szar érzés volt megtudnom, hogy nem voltam elég jó, bármennyire is szerettem volna.
-Hat pont... Hat kicseszett pont kellett volna, ahhoz hogy most az egyetemen tanuljak és ne egy városi kutyakozmetikában legyek!
-Ohh...-húzta el a száját kínosan, és inkább zavartan elfordította a fejét. Szerintem most esett le neki, hogy ez nem egy egyszerű "nem vettem fel az egyetemre történet". Bár csak ennyi lenne! Valójában arról van szó, hogy alig pár pont kellett volna ahhoz, hogy most azt csináljak, amihez kedvem van.
Talán neki most jött el az a pillanat, hogy nem bír a szemembe nézni. Mondjuk, jól teszi. Annyi szomorúságot látna a tekintetemben, amit az ő boldog világa valószínűleg nem bírna elviselni.-Sajnálom.
-Nem kell-legyintettem lazán, ezzel jelezve, hogy akár terelhetnénk is a témát, még mielőtt elbőgöm magamat a béna életemen.
-És, miért nem próbálod meg újra?-kérdezte meg egy kisebb szünet után.
-Nem... Csak nem akarom. Félek, hogy megint nem sikerülne.
-Kimberly, a kudarc hozzátartozik az élet részéhez. Ha félsz a kudarcoktól, és nem próbálod meg, nem tudhatod mi lett volna, ha mégis megpróbálod. Tizenkilencéves vagy, előtted az egész életed!
-Nem az iskolában vagyunk, nem kell kioktatni... El tudom fogadni a kudarcot-forgattam meg a szememet kelletlenül. Valójában csak szeretném, ha el tudnám fogadni a kudarcot. Annyira könnyű mondani, hogy el tudom fogadni, de mégis, amikor belekerülünk egy ilyen helyzetbe, már mégsem megy annyira könnyen, mint azt szeretnénk.
-Ne, ne vedd annak!-ült hozzám hirtelen közelebb, amitől a mellkasomban a szívem hevesebben kezdett verni.-Mikor kell jelentkezni a felvételire?
-Már kellett. Már csak pót jelentkezés lesz, és hamarosan itt a felvételi. A pótjelentkezést mindig hülye időre rakják, hogy direkt kevesebb időd legyen felkészülni, ha esetleg utólag döntötted el-emlékeztem vissza hogyan volt, amikor nekem kellett jelentkezni.
-Pontosan mikor lesz a felvételi?
-Fogalmam sincs. Április elején szokott lenni.
-Szerintem próbáld meg-mondta komolyan, amire őszintén felnevettem. Nem ezt akartam, de mást nem tudtam tenni. Niall idősebb nálam, ezen a téren mégis annyira gyerekes a gondolkodása.
-Áh, reménytelen. Annyi mindent elfelejtettem tavaly óta. Fele annyi esélyem se lenne, mint akkor volt.
-Vagy csak félsz az újabb bukásától-világosított fel. Oké, ott a pont.
Tehetetlenségemben Cujot kezdtem simogatni, akinek a feje az ölemben pihent. Emlékszem, miatta akartam nagyon orvos lenni.
-Lehet. De én legalább büszkén vállalom.
-Figyelj, Kimmy-csúszott hozzám ismét közelebb. Olyan közel volt, hogy a lába hozzáért az enyémhez a padon, illetve arca is csak néhány centire volt az enyémtől. Egyre nagyobb zavarba jöttem. Először rám áldozza a szabadidejét, utána konkrétan rá akar beszélni arra, hogy mégse adjam fel az álmaimat, most meg ez. Arról nem is beszélve, ahogyan hívott. Kimmy. Mennyire édes már! Mintha a múltkori, enyhén korhatáros álmomnak lenne az előtörténete. Mégis hova kerültem?-Nagyon okos lánynak ismertelek meg. Szerintem próbáld meg. Lehet, hogy most sem fog sikerülni, de legalább te mindent megtettél érte.
-De én boldog vagyok a kozmetikában.
-Nem. Te csak bebeszéled magadnak, hogy boldog vagy-mondta. Elgondolkoztam a szavain, amik tőle hallva fájdalmasan igaznak tűntek.-Én a helyedben megpróbálnám újra.
-Én a helyedben csendben maradnék-mosolyodtam el halványan, majd ő is így tett.
-Nem áll jól, amikor makacs vagy-állt fel mellőlem. Követtem én is a mozdulatát, majd tovább indultunk.
Nagyon zavart, hogy Niall felhozta ezt a témát. Talán az zavart benne a legjobban, hogy igaza volt. Lehet tényleg meg kellene próbálnom újra... Maximum ismét nem sikerül. Vicces, hogy pont ő neki sikerült ezt a döntést kiváltania belőlem. Nem tudom. Nehéz dolgok ezek. Néha olyan érzésem van, mintha Niall az őrangyalom szerepét próbálná eljátszani az életemben, aki minden erejével azon van, hogy nekem jobb legyen. De miért teszi ezt velem? Ezek a tettei, a vele történő beszélgetései az esetek döntő többségében pozitív érzést váltanak ki belőlem. Jelenleg viszont tanácstalan voltam. Jó lenne megpróbálni újra, ebben igaza van az írnek. Viszont az idő szűke, illetve az eltelt idő már nem tetszik annyira.
Visszatérve Niallhez. Hálás vagyok neki, amiért ő erről beszélt velem, annak ellenére, hogy nem akartam. Örülök, hogy ennyire figyelmes és kedves velem, bár nem tudom miért teszi... A naiv énem azt súgja, hogy talán Niall is kicsit többet érez irántam, mint ahogy a tanárok szoktak a diákjai felé. Végülis már nem vagyok kiskorú, nem lenne annyira nagyon gáz az egész, csak egy kicsit. Máskülönben miért lenne velem ennyire kedves? Remélem nem azért, mert minden diáklányával ilyen, mert ha mégis, akkor el kellene gondolkodnom azon, hogy a zongoraórák helyett megtanulok inkább rendesen rajzolni, az úgy is borzalmasan megy. Az épeszű énem viszont azt mondja, hogy Niall csak egyszerűen egy kedves ember, az írek általában azok. Meg gondolkozzunk már józanul: nem tenné kockára az állását értem, főleg nem úgy, hogy van egy kiszemeltje. Valaki, aki a Slow hands című dalát ihlette, amit amúgy még mindig elő szeretnék adni. Még mindig imádom. Nem tudom, hogy örülnék-e neki, ha megtudnám, kiről szól. Valószínűleg el lennék keseredve, hogy Niallnek tetszik valaki, aki nem én vagyok. Ugyanakkor hálás is lennék, mert részben neki köszönhetem ezt a dalt. Viszont egyelőre még abban sem voltam biztos, hogy ez a "Slow hands-lány" létezik-e, vagy csak a képzeletem szüleménye.
Ezért is lepett meg, amikor pár nap elteltével rá kellett jönnöm, hogy ez a bennem megalkotott lány randizgat a tanárommal. Segítek, és ez a lány nem én vagyok.

Sziasztok! Remélem tetszett!❤️