Senjuk 🌹 (Uchihák II. fejezet)

16.

Amikor mindannyiunkat sikeresen visszajuttattam a csatatérre az ellenséggel együtt, rögtön azzal kezdtük, hogy megbizonyosodtunk róla, már senki sincs irányítás alatt. Megvárva a parancsnokok jelentését, Hashiramával együtt boldogan nyugtáztuk, hogy a tervünk bevált: sikerült megszüntetni az irányítást, de egy shinobi sem került vissza a túlvilágra. Hashirama azonnal hozzáfogott, hogy elmagyarázza seregünknek a történteket és beavassa őket abba, hogy milyen fonák idióták akarták leigázni az összes ninját. Amíg ő szónokolt, én megkerestem Tobiramát és mosolyogva álltam meg mellette, mire a derekamnál fogva magához húzott és nyomott egy puszit a fejemre.
Hashirama szavait hallva mindenki hitetlenül meredt a megkötözött ellenségeinkre, akik még mindig Itachi genjutsujának hatása alatt voltak. Akadtak, akik nehezen tudták visszafolytani a nevetésüket, de voltak olyanok is, akiket a támadóink hülyesége taglózott le leginkább. Az utóbbiak csoportjába tartozott Tobirama és az apám, akik mindketten láthatóan ingerülten fogták a fejüket.
- Ezt nem hiszem el...- masszírozta apám a halántékát.
- Hogy lehet valaki ilyen szinten idióta...?- motyogta mellettem Tobirama, mire képtelen voltam visszafolytani a nevetésem.
- Ha a hülyeség fájna, az az öt díszbarom már rég nem lenne a föld színén- magyarázta apám.
- Kivételesen egyetértek veled- pillantott rá Tobirama.
Közben Izuna is megérkezett körünkbe, és furán kezdte méregetni a párosunkat. Felhúzott szemöldökkel bámultam rá, mire észrevette magát és inkább az apám felé fordult.
- Bátyám, hogy nevelted a lányodat? Hogy engedhettél a közelébe egy Senjut?- kérdezte halkan, de még így is hallható volt számunkra minden egyes szava.
- Nem én neveltem fel, hogy gondoltad ezt? Ha mellettem nőtt volna fel, most szóba se állna vele...- válaszolt apám morcosan.
- Amúgy mindent hallunk- mondtam csakúgy mellékesen, de nem nagyon zavartatták magukat apáék.
- Nem hiszem, hogy ez érdekelné őket- motyogta Tobirama, amíg a két Uchiha tovább diskuráltak arról, hogy hála apám nemtörődömségének, izlésficamossá váltam.
Egy ideig hallgattuk őket összevont szemöldökkel, de amikor elértek a "Senjuk átkozása" témájukhoz, inkább rájuk kiáltottam, hogy fogják már be. Amint meghallották, hogy felemelem a hangom, mindketten összerezzentek és bűnbánóan pillantottak rám.
- Most komolyan...- sóhajtottam fel, Tobirama pedig igencsak élvezte a jelenetet, ami azonnal szemet szúrt Izunának.
- Mi olyan vicces? Jó látni, hogy nem csak téged tud befenyíteni?
- Szó se róla, velem nem szokott kiabálni- közölte elégedetten Tobirama.
- Ja, kész csoda, hogy akad egy normális ember is a környezetemben...- mondtam, majd Tobirama kezét megragadva elindultunk a tömeggel együtt haza.
Apáék szorosan mögöttünk haladtak, közben pedig ki voltak akadva attól, amiket mondtam.
- Csak én hallottam rosszul, vagy tényleg normálisnak tartja a Senjut?- tátotta el a száját Izuna.
- Nagyon is jól hallottad, és szokj hozzá ehhez- dünnyögte apám.
- Ez elég ijesztő... miért bírja ennyire azt az...- kezdte, de inkább közbeszóltam.
- Az lesz ijesztő, amit csinálni fogok, ha nem fogjátok be most azonnal!- jelentettem ki, mire Izuna megrázta a fejét.
- Le se tagadhatnád, hogy a lányod! Pont olyan kegyetlen néha, mint te...
- Nem is!- szóltunk rá az apámmal egyszerre, Tobirama pedig csak megcsóválta a fejét.
- Uchihák...- suttogta, mire hitetlenül elmosolyodva pillantottam rá.
- Ne tedd még rosszabbá a helyzetet.
- Csak élvezem nézni, ahogy Izuna beijed tőled.
- Az tényleg kurva vicces!- csattant fel az említett, mire mindketten elnevettük magunkat és még apám is elmosolyodott.
A faluba visszaérve mindhárman megindultunk, hogy elhozzuk Izanamit, mire Izuna meglepődve haladt utánunk.
- Ki az az Izanami? Valami házikedvenc?- kérdezte.
- Hülye!- szólt rá Tobirama és az apám tökéletesen egyszerre.
- A lányunk, te nagyagy!- ráztam meg a fejem.
- Nektek van lányotok?!- tátotta el a száját a mai napon már sokadszorra.
- Nem bazd meg, loptuk...- sóhajtottam fel, mire Tobiramáék elnevették magukat.
Konktéran beestünk Ino szüleihez mind a négyen, annyira siettünk Izanamihoz.
- Állj! Én vagyok az anyja- állítottam le mindenkit, mielőtt még bármelyikük felvette volna Izanamit.
Kissé nehezen ugyan, de végül engedték, hogy én vegyem a kezembe Izanamit, de az már nem igazán tetszett nekik, hogy nem voltam hajlandó megválni tőle egy percre se. De hiába, az "én vagyok az anyja" indok mindig felülmúlhatatlan.