Évek teltek el. Egy vita folytán elhagytam a templomot és a saját fejem után mentem. Hiába minden. Sokat akartam... de csak én, ezek szerint. Ő csak játszott velem... Mint mindig. Zedet mindig is csak egy valaki érdekelte. Saját maga. Senki más...
A gondolatra idegesen szorítom ökölbe az ujjaim. Miért olyan nagy baj, hogy én több akartam lenni, mint szerető és mint tanítvány? Ezek szerint vétek szerelmesnek lenni. Az árnyak öntelt használójának csak kolonc kötések ezek. Ch!
Mióta elhagytam nehezen, de legyűrtem a Démonom. Rhaast nincs többé. De, valahogy hirtelen egyedül lettem. Nem kíséri az utam többé cinikus kétségbevonás, vagy fellengzős megjegyzés.
Csönd vesz körül. És csak a saját hangomtól hangos minden gondolatom. Egyedül, magányosan járom a vidéket. Sokat változtam. Felnőttem, a testem edzettebbé vált. A hajam hosszúra nőtt és kibontva hullámzik mögöttem. A szemeim kék fénnyel izzanak az árnyak között.
Ma van a Holdünnep. Az egyik legcsodásabb ünnep. Mindenki maszkban és beöltözve táncol a bódulattól, vagy kószál a tömegben. Lehet nekem is ezt kéne. Nem ismerne fel senki, ha maszkot veszek. Pénzem is akad. Hát akkor, miért is ne? Neki indulok és a messziről halható zene hangját követem. Percek alatt megérkezem, hála a gyorsaságomnak. A bazár elején lévő kis bódéról elcsenek egy maszkot és a forgatagba vetem magam. Testek simulnak hozzám a szűk sétálókon, de zavartalanul mozgok velük. Kiszúrok egy édességes standot. Még mindig mérhetetlenül édesszájú vagyok. Hamar lecsapok rá és a kedvenc zselés édességemből,egy nagyobb adagot veszek. Elégedetten mosolyogva méregetem a kis zacskó súlyát. Legalább ezért megérte eljönnöm. Néha a maszkom alatt benyúlva bekapok egy-két fenséges zselés kockát, de innentől már céltalanul tengődöm a színesebbnél színesebb tömegben. Egy kisebb tavat átszelő hídhoz érve, úgy döntöttem, hogy átkelek rajta. Elég keskeny volt, de ha mind a két irányból érkező emberek körültekintőek voltak, akkor gond nélkül elférnek egymás mellett. Én is ebben bíztam. Gyanútlanul léptem a deszkákra, mikor szemből valaki ugyan ezt tette. De mikor mellém ért, nem húzta össze magát, helyette levállalt, mire a zacskó kiesett a kezemből.
- Kurva... Hé! Mi van ember? Nem férsz el?! - morogva guggoltam le, hogy összekapkodjam a megmenthető édességszemeket. Az idegen megállt.
- Ez is az én formám... - morgolódtam magam elé. Hátra pillantottam. - Mi van? Húzzál el, vagy megjárod! - De nem mozdult. Megfordult, mire felálltam és én is felé fordultam.
- A modorod mit sem változott. - Ez a hang... Ekkor már én ejtettem ki a zacskót a kezemből.
Lassan nyúlt a maszkjáért és feltolta. A szemem elkerekedett és nagyot nyeltem.
- Rég láttalak, Kayn - Zed szinte alig változott. A hangja talán most mélyebben hat. Talán azért mert rég nem hallhattam. Megacélozva magam én is felfedtem az arcom.
- Ch, te sem változtál. Ugyan olyan pöffeszkedve jársz-kelsz - meredtem rá, mire egy halvány öntelt mosolyt eleresztett.
- Te pedig, még mindig ugyanolyan kölyök vagy mint öt évvel ezelőtt.
- Na, és?
- Semmi, de ha már így megjegyzed ezeket, nem várhatod el, hogy nem érkezik rá válasz - fonja karba a kezeit a mellkasa előtt és a korlátnak támaszkodik. Jól szórakozik rajtam. Megint...
- Oh, de számítottam rá - merem végig, mire ő is ezt teszi.
- Nem hittem...
- Mit? Hogy életben maradok, vagy azt hogy a segítséged nélkül túl leszek Rhaaston? - vágtam a szavába, mire egy pillanatra elhallgat.
- Hogy rajtam is túl leszel - válaszolja egy fokkal halkabban, de komolyan. Erre én hallgattam el. Valójában kurvára nem vagyok túl rajtad.
- Elég egyszerű volt.
- Tudom - hunyja le a szemeit és kissé lehajtja a fejét. - Tettem róla, hogy így legyen. - Néztem őt, de, nem tudtam hova tenni. Kissé elmerengtem, majd újra ránéztem, mire ő rám.
- Miért kellet így lennie, Zed? - kérdem, vagy inkább leheltem. Nagy levegőt vesz és úgy veszem ki, hogy ő is inkább ezt kérdi magától. - A fejemhez vágtad, hogy nem ismerlek. De sosem engedtél magadhoz közel! Lehetetlen vagy. Egy kétvégű zsákutca! - tört fel belőlem az indulat.
- Ezt nem ért...
- Nem érthetem?! Ne gyere a kölyök vagy dumával! Felnőttem! - vágtam a fejéhez mire elnéz. Tudja, hogy igazam van és ezt nehezen ismeri el. Makacs ninja!
- Mégis úgy beszélsz, mint egy gyerek! - morogja, mire elé lépek és megragadom a selyem kimonója gallérját.
- Nem! Úgy beszélek, mint egy megtört férfi, aki egykor nagyon szeretett téged! - sziszegem a képébe, mire az ajkai elnyílnak. Lesokkoltam. Teljesen. Meredünk egymásra. A vörös a kékekre. Az ujjaim elfehérednek a szorítástól, de csak tovább szorongatom.
- Sajnálom.
- Sajnálhatod is! Egy önző fasz vagy! Csak saját magadat érdek...
- NEM! - elnémulok. - Ez az,hogy nem! -lassan rendezi a lélegzetvételeit. - Régen már nem az hajtott... Érezni kezdtem. És ez megrémített - vallja be, de makacsul elnéz. A fogásom enged a ruháján és elhúzódnék, mikor elkapja a kezem. - Elbasztam. Tudom... de... még sem tudok beletörődni ebbe. Hogy... - lassan simít az arcomra. -Te ilyen jól megvagy nélkülem. - Gyengülök. Megremeg a lábam.
- Azt hiszed? - nézek a szemeibe.
- Nem így van? - lágyan túr a fülem mögé egy tincset. - Gyönyörű férfi lett belőled - látom, ahogy a vörös íriszei szinte legelésznek rajtam. Elvörösödöm egy kicsit. Az ajkaim elválnak egymástól.
- Rohadtul haragszom... - erőtlenül mormogom.
- Tudom. És jogosan - húz magához, így a hasunk összesimul. A kezeim a mellkasán találnak támasztékot.
- És ennyivel nem fogod magad visszatáncolni hozzám - elmosolyodik.
- Ezzel is tisztában vagyok - hüvelykje az alsó ajkamat súrolja. Zed három dologhoz nagyon is értett. A harchoz. Az emberek meggyőzéséhez és a csábításhoz.
Lassan lehunytam a szemeimet és magamba szívtam az illatát. De meglepően lassú volt. Várta, hogy feldolgozzam a dolgokat, hogy rendbe tegyem mind ezt. Újra felnéztem rá.
- Bocsáss meg nekem,Kayn.
- Szeretnék - nézek inkább a mellkasára. - De idő kell... Na meg -néztem újra rá - bizonyítás. Nem fogok csak a szavaidnak hinni. Az a kisfiú nincs már.
- Értem - lassan hajol le és a szívem a torkomban. Az ajkai az ajkaimra találnak. Lágy puszit nyom rájuk. - Igyekszem majd - susogja a számnak.
- Akkor kezd azzal, hogy megcsókolsz - türelmetlenül ágaskodtam fel,mire egy rég hallott kuncogást ereszt el. És hosszú évek után újra érezhetem az ízét. A nyelveink egymásra találnak és összeölelkezve üdvözlik egymást. A karjaim a nyakán végigsiklanak hogy utána átkarolva lejjebb húzhassam. A kezei a derekamra találnak és úgy húz közelebb. Szinte egymás tüdejéből vesszük a levegőnket, mire elválunk, mind a ketten kábultan nézzük a másikat.
- Soha többé nem követem el ezt a vétket, hogy kieresztettelek a karjaimból! - ránt magához és betakar az ölelése. Azonnal összeszorított szemekkel bújok hozzá. Nem akarok sírni, de könnyek marják a szemeimet.
- Hiányoztál! - zokogok fel.
- Te is nekem - simogatja a hátam. - Halott ember voltam nélküled... - dönti a fejét, az enyémre. A ruházatába markolok és az arcomat a mellkasába rejtem.
Lehet egy zacskó édességem oda lett, de valami jobbat kaptam érte. Az életem egy igen kedvelt darabját. Egy férfit, aki saját magával teszi édesebbé a napjaimat. A kezek, amik ember életeket vesznek el, most olyan gyöngéden ölelnek. A hang, ami parancsokat kiált. Most lágyan dédelget. A tekintet, ami szigorúan méreget, most gyönyörködve és csodálattal vizslat. Az ajkak, amik folyton konokul hallgatnak, most édes titkokat sugall a füleimbe. Hiába robban az ég a tűzijátékoktól. A fülem a szuszogásától teli. A puskapor és az utca illatát az övé nyomja el. Hiába a késő őszi est. Meleg a testem az övé mellett és sosem fázik. Visszakaptam az árnyékom.
